Vizvári József
Az idő
Soha nem törődtem vele igazán.
Jött, majd elment szó nélkül, minden nap.
Minden, reggel és este egyformán.
Nem nézett rám, de tudtam, hogy velem van.
Az évek elkezdtek peregni.
A gondtalan élet lassan tovaszállt.
És eszmélni kezdtem, nem lenne szabad feledni,
mert elkezdtem érezni az élet súlyát.
Teltek az évek, évtizedek könyörtelenül.
Érteni véltem, mi az, ami mindig velem van.
Ahová csak én megyek, mehetek egyedül.
Soha nem hívtam, mégis tudtam, bennem van.
Az életút alkonyán már tudtam ki Ő!
Pedig soha nem szólt hozzám.
Tudatta velem, hamarosan eljön, az én időm,
Egy életút, és legvégén a halál.
Oly sok mindenre nem futotta még az életben.
Ki fejezi be, amit félbehagytam?
Egyáltalán volt értelme mindennek?
Hisz öregségemre egyedül maradtam.
Az évek leperegtek szemeim előtt.
Az óra mutatói is lassabban keringnek.
S tudom, amikor a mutatók megállnak,
Végére érek életemnek!