J. Kanizsai
Írta: Kanizsai / Kanizsai József
EGY ÉJSZAKA
Az épület a tengerparti sziklákon nyúlt el. A nap ép lemenőben volt a, horizont pár sötét felhő még a lebukó nap elé úszott.
Az épületet munkában megfáradt öregek lakták, alig voltak harmincan és a kiszolgáló személyzet. Egy illetve két ágyas szobákban laktak, itt töltötték idejük nagyobb részét.
Megnyugtató volt a tenger morajlását hallgatni, de valahogy az utóbbi időben mintha valami megváltozott volna.
Emberek érezték az éjszakák sötétebbek, kihaltabbak voltak, még a tenger morajlása is halkabban ért volna hozzájuk el.
Hasonló éjszaka várt rájuk ma is, nem féltek miért is féltek volna ők már sok mindent átéltek, inkább kíváncsiak voltak, hogy mi lesz ennek a vége. Sőt megbeszélték ezt az éjszakát a társalkodóban, együtt fogják eltölteni. Bár a gondozok, ezt nagyon nem helyeselték, de nem volt mit tenni, engedni kényszerült a három éjszakai ápoló.
Teát és apró süteményt készíttek éjszakára, az esti gyógyszer adagjukon már mindenki túl volt. Lámpákat leoltották csak a vész világítás működött. Volt, aki magában imádkozott, de a legtöbben halkan, hogy a másikat ne zavarja, beszélgettek.
Az egyik öreg oda ment az ablakhoz és kinézet rajta, nézte a tenger hullámai által vert habot, ami a gyenge holdvilágban meg-megcsillant. Távolabb a parttól a tengeren, mint ha köd keletkezett volna, ezt nézte az öreg, és úgy vette észre egyre nagyobb és közeledik part felé.
Mindjárt meg is osztotta eme érdekes jelenséget a többiekkel. Ha nem is rohamtempóval de mindenki igyekezett az ablak felé ki bottal, kerettel, vagy éppen kerekes székkel.
Egyikük sem akart lemaradni a jelenségről, ami egyre csak közeledett megállítatlanul.
Nem kellet sokat várni két óra alatt ért a partra, és még egy fél, hogy az épületet is elérje.
Már javában benn voltak a ködben ám ekkor a kihalt folyósón kongó, ki egyensúlyozott léptek hangja verte fel a néma csendet.
Az öregek megfogták egymás kezét, mint ha egy élőlánc lennének és vártak. Várták mi következik, ki érkezik ilyen késői órán, bár azt nem mondhatták, hogy lopakodva jár.
Az ápolók is csatlakoztak az élő lánchoz, míg a várakozás kínos percei múltak.
Nagy csattanással kinyílt a társalgó kétszárnyú ajtaja, egy idegen ált az ajtóban fehér tunikát viselt csak a szárnyai voltak szabadok.
Ránézett az öregekre és elmosolyodott, az emberek furcsa mód ne féltek tőle csak furcsállták, hogy az egyik szárnya fehér a másik meg fekete.
Ekkor meg szólalt - Akkor mehetünk? – kérdezte mosolyogva.
Másnap a kora reggeli műszak csodálkozva nézett, és értetlenkedve állt, a teljesen üres épület látványán.
Mindenki eltűnt.