J. Kanizsai
AZ ÉNEKESNŐ
A mobiltelefon hangja kitartóan csenget, Maxxine Barnabás kénytelen volt felkelni és a hang után menni, és megkeresni azt a fránya telefont. Majd fáradtan, mint aki egész éjjel dolgozik, kényszeredetten felvette a telefont.
- Tessék.
- Barnabás Maxxine?- bár ritkán szólították Barnabásnak, inkább Barnának hívták, jobban is szerette.
- Igen.
- Barnabás Maxxine az író?
- Hmm, igen.
- Jó hírem van az önszámára,- búgta egy nagyon kellemes női hang a kagylóba. Ne haragudjon, hogy zavarom Judit Stimpson vagyok az operaénekes, kiadójától kaptam meg a címét és a telefonszámát. Mivel nagyra tartom az írásait, és a sors úgy hozta, hogy a maga városában lesz egy előadásom, jótékonysági koncerten énekelek. Arra gondoltam, találkozhatnánk, ha önnek is megfelelne. Elbeszélgetnénk, megismernénk egymást, de ne vegye tolakodásnak, ha nem felelne meg magának, akkor nem zavarom tovább.
- Hát, ha mindenáron egy ötvenes beteg emberrel akarja tölteni a szabad idejét, akkor legyen. Mikor jön?
- Köszönöm, nyolckor lesz az előadás úgy háromra leérek.
- A címet tudja, várom magát, viszlát.
- Viszontlátásra.
Barna bement a fürdőszobába megborotválkozni, mindenképpen itt volt az ideje.
Tükörbe nézett, és egy ötvenes ember nézett vissza rá. Hiába nem ivott, nem dohányzott, beteg ember benyomását keltette. Nem tévedtek, akik így gondolták, hiszen súlyos szívbeteg volt. Már több hónapja várt új szívre. Továbbá nem múlt el nyomtalanul az a harminc év sem, amit kemény fizikai munkával töltött el. Télen hidegben, nyáron melegben dolgozott, kikezdték az izületeit.
Nem régóta hívják írónak, nem is igen tartja magát annak, hiszen csak egy novellás kötete jelent meg. Igaz, annak jó visszhangja volt. Nem beszélt nyelveket, átlag embernek tartotta magát, aki az érzéseit, gondolatait akarta megosztani másokkal.
Mivel egyedül élt, nem volt családja, sokkal szabadabban érezte magát.
Közben kint eleredt a hó, fehér takaróval borította a környező hegyeket, és eltakarta a város szürkeségét.
A szoba melegsége, a kinti havas táj megnyugtatóan hatott közérzetére, és elgondolkodott Juditon.
Mindenki ismerte világszerte, tizenöt- húsz éve volt már az énekesi pályán. Hétszámjegyű volt a gázsija. Egyórás fellépésért többet kapott, mind ő két év alatt keresett. Nem beszélve arról, hogy nagyon szép nő volt és pofátlanul fiatal, legalábbis ő hozzá. Néha akaratlanul is olyan szavak kerültek a szájára, ami nem kifejezetten irodalmiak, ezek még az előző munkájának hagyatékai voltak.
Közben felerősödött kint a havazás, a gépek nagy erőkkel tisztították az utakat, ennek ellenére nem sok eredményt tudtak felmutatni. A síkos úton csúszkáltak az autók, látszott meglepte őket a téli időjárás. Egyedül a gyerekek örültek a hónak, önfeledten hógolyóztak, szánkóztak az út másik oldalán. Hiába december volt, itt az ideje.
Automatikusan rendet rakott az íróasztalán, észre sem vette, hogy az idő késő délutánba ment át.
Mindjárt itt lesz a vendég, futott végig az agyán, mikor megszólalt a kaputelefon. – Na tessék már itt is van - mondta félhangosan.
- Igen?
- Én vagyok, Judit.
- Oké, első emelet, nem tévedhet el, az elsőn egyedül lakom.
Kopogtak az ajtón, Barna kinyitotta, a küszöbön százhetven centi magas, fekete hajú, negyvenes szép nő állt. A hajában még megcsillant pár szem hópehely. Igen, ez az a nő, akiért versenyeztek a nagy színházak, New York, Milánó, miatta telnek meg a hatalmas nézőterek.
Vajon megmondjam neki, hogy én nem szeretem az operát, talán egyet-egyet kivéve, és ezt a nőt üdvözölhetem az otthonomban.
Hányan törnék össze kezüket – lábukat, és fizetnének hatalmas pénzt csak azért, hogy ők lehessenek a helyemben, gondolta magában Barna.
Nyomást érzett a szíve táján, ösztönösen megdörzsölte, ezzel is enyhíteni akarta a szúró fájdalmat.
- Tessék, fáradjon be.
- Tényleg nem zavarok? - Kérdezte Judit.
- Nem, tényleg nem zavar. – közben bemutatkoztak egymásnak, túlesve a formaságokon. Pohár forró tea mellett beszélgettek. Lassan indult a beszélgetés, ami Barnának volt köszönhető. Majd megszólalt. – Igazán nagy megtiszteltetés, hogy az otthonomban üdvözölhetem. Mi indította arra, hogy felkeressen, de mielőtt válaszolna, tartozok egy vallomással. Még pedig azzal, hogy én nem szeretem az operát, és ami a legszörnyűbb még operában sem voltam. Tudom, megrázó lesz, amit mondok és bocsásson meg érte, én még nem láttam a színpadon. Bár, azt meg ígérhetem, hogy ezt a mulasztásomat pótolni fogom mihamarabb.
Judit felállt,és a forró teás csészéjével az ablakhoz ment, kinézet az ablakon. Nézte a behavazott tájat és az egyre sűrűbb hóesést, élvezte a szoba kellemes melegét. Fekete, magas nyakú garbó volt rajta, haja sötét, ez a kettőség kiemelte fehér bőrét. Gyönyörű nő volt, és mégis valami megmagyaráz hatatlan szomorúság áradt belőle.
Csendesen megfordult, Barnára nézett, enyhe mosollyal az arcán, kedvesen megszólalt.
- Most mint egyszerű ember vagyok itt, olvastam a műveit és nagy hatással voltak rám. Ritkán fordul elő velem, hogy odaadom a szívem valakinek, mondhatnám eddig még nem fordult elő. - közben nevetett, majd folytatta. – Ha mégis megtörténik, akkor szeretném előbb megismerni.
- Hiszen maga férjnél van- csodálkozott Barna.
- Na és, nem hallott róla, hogy több évtizedes házasság után csökken a másik iránti vonzalom. Ezt, akár bevallják akár nem, így van. - Közben huncutul mosolygott.
- Ez megtisztelő számomra,- ráncolta homlokát Barna - de talán egy másik életben tartalmasabb életet élhetnénk, mint most.
Judit elindult feléje, két kezébe fogta Barna arcát, majd egy csókot lehelt az arcára és azt suttogta - ezt vártam tőled, és szép lassan elhalványult, köddé vált.
Egyre türelmetlenebb hang jutott el Barna füléhez, hirtelen felült a kereveten, a mobilja szólt. Á, szóval csak álmodtam az egészet, nyugtázta magában a történteket.
Majd felemelte a telefont mérgesen.
- Tessék
- Maxxine Barnabás az író? – kérdezte egy női hang.
- Igen
- Önnek nagyszerencséje van, éppen most……
Barna nem hallotta a mondat befejezését, eszébe jutott, hogy ugyanígy kezdődött az előbbi álma és nem akarta, hogy újra élje azt. Gyorsan közbe vágott, félbe szakítva a telefonáló hölgyet.
- Most fejezze be, és ne zavarjon többé ezzel a szívüggyel. – majd mogorván letette a telefont.
A vonal másik végén megdöbbenten bámult a kagylóra az ápolónő.- Még ilyet!
- Pedig most halt meg egy énekesnő, a szíve pont jó lett volna neki.