J. Kanizsai
Írta: J.Kanizsai
2005.01.03.
Hajléktalan
A lemenő nap vöröses fénye halványan világította meg a kisvárost.
Az Unió szélén elterülő csendes kisváros élte a minden napok megszokott életét.
Fény megtört az utca két oldalát beborító lombokon. A város általában zajos szokott lenni, ma mégis valami miatt kihaltnak tűnt, az is volt csak egy férfi baktatott gondolataiba merülve némán. Majd minden ok nélkül kiment az úttestre és ott folytatta megkezdett útját a cél felé.
Igaz, a célt sem tudta volna megjelölni, hisz számára nem voltak célok már, már nem. Valamikor voltak célok, álmok az ő életében is, de akkor még fiatal volt, de most belépett az ötvenes éveibe. Ez elgondolkodtatta, megpróbálta számba venni eddigi életét. Öregnek érezte magát, nagyon öregnek és fáradtnak. Az elmúlt öt évtized alatt nem alkotott semmi maradandót, nem volt nős, nem volt családja, nem várta senki, és nem kötődött semmihez és senkihez. Egyszóval nem volt nagy durranás, léptei vízhangoztak az utca kövén, szinte kénytelen volt odafigyelni a kopogásra a kihalt utcán.
A léptei kopogására koncentrál, ezzel is elterelte gondolatait másfelé, amikor kopogások között halk nyöszörgésre lett figyelmes. Megállt, és érzékeit a hangforrás irányába fordította, amikor az egyik bokor alól, beazonosította a hangot adó személyt. Egy hajléktalan volt.
Idős férfit pillantott meg, akit szemmel láthatóan bántalmaztak, összevertek, és kiraboltak.
Egy pillanatra elmélázott, vajon mije lehetett ennek a szerencsétlennek, amit még elvehettek tőle. Talán az élete, ami az övé, és vannak, akik még azt is sajnálják tőle. Közben odaért hozzá, lehajolt a nyöszörgő férfihez, megnézte a felszakadt bőrt, a sebből még szivárgott a vér. Majd automatikus mozdulattal nyúlt a zsebébe, kivette a mobil telefonját, és kihívta a mentőket. Kabátját, ami rajta volt, gyorsan összehajtogatta és a férfi feje alá tette, ezzel is könnyítve rajta, amíg a mentők ki nem érkeznek.
Talán ez az a cél, amiért él vagy élt, megmenteni egy ember életét, és talán ezen az emberen keresztül önmagát is megmentheti. A mentők öt perc alatt megérkeztek, hordágyra fektették a vértől lucskos embert, és gyorsan egy infúziót kötöttek be.
Mintha természetes lenne a bandukoló férfi számára, hogy beszálljon a mentőbe és elkísérje az öreg hajléktalant a kórházba, mintha csak hozzátartozó lenne. A mentősök nem akadályozták meg, hanem szirénázva elhajtottak a legközelebb fekvő kórház felé.
A mentőnek a kórházba érkezés sem vett több időt igénybe, mint a kiérkezés.
Véletlen úgy hozta, hogy egy méreg drága magánklinika került útjukba, de ha tovább viszik a beteget az a halált, jelentette volna számára. Két orvos és ápolók hada vette kezelésbe a beteg a hajléktalant, számukra egy élet megmentése volt a cél, mindegy, hogy ki az illető.
A negyven körüli orvos odament a beteget megtaláló férfihez, és mosolyogva megnyugtatóan a következőket mondta – Legyen nyugodt uram ön, már megtette a magáét, a többi a mi dolgunk - ezzel elrohant a többiek után. A férfi megnyugodva hátrafordult és kiment a kórházból, megvárta a legközelebb induló buszt és felszállt rá. A busz elment a belváros irányába az emberbarát emberrel örökre.
Hatórás műtét után csapzottan jött ki az orvos a műtőből. Sikerült megmenteni az öreg hajléktalan életét, akit mellesleg epilexia roham is elérte, de megérte. Jóleső érzés járta át a sebész orvos mellkasát. Csak egy hónapja dolgozott a klinikán, ez volt az első beteg itt, akinek megmentette az életét. Igaz még sok ápolásra lesz szüksége a betegnek, de fel fog gyógyulni.
Másnap Bell professzor a klinika mindenható vezetője és ura dühöngött, amikor értesült az előző nap eseményeiről. Ennek az volt a fő oka, hogy a hajléktalannak nem volt társadalom biztosítása, semmilyen biztosítása nem volt. Nem fedezte a költségeket, amit a város ilyen esetben adott, ez a klinika költségeit növelte. Dühösen csapkodót és kirohant az irodából, hogy előkerítse a klinika újonc orvosát dr.Holgerzont, egyúttal intézkedett a beteg azonnali elszállításáról az intézetből. Nem érdekelte, hogy ez a beteg állapota esetén egyenlő lenne a halállal. Szeme előtt csak az év végi nyereség lebeget, ami ha így megy, és nem tesz ellene hatásos lépéseket, akkor komoly veszélybe kerül. Nem kellet messze mennie, ép az orvosi pihenőben akad rá, akit oly dühvel kereset.
- Dr Holgerzon mit gondol, hol van, azt hiszi magának mindent szabad, tönkre tenni a klinikát. Vegye tudomásul ez egy magán klinika, egy méreg drága magán klinika. Ha minden fajta embereknek szolgáltatást adunk, akkor vége. Becsukhatjuk a kaput, szélnek ereszthetjük a dolgozóinkat. Maga fogja közölni velük a jó hírt? Hogy ez ne forduljon még egyszer elő, öntől fogunk búcsút venni. Persze intézkedtem, hogy azt a hajléktalant is szállítsák el a klinikáról.
Dr Horgenzonnak földbe gyökerezet a lába, Bell professzor kirohanásától, hallotta már hírét és éppen nem a jó szívéről volt híres. Tudta, hogy probléma lesz, hisz a műtétek sokk pénzbe kerülnek, és azt is tudta, az utó kezelések is komoly pénzbe kerülnek, és nincs aki fedezné. Ám az ő értékrendszere alapján, az emberi érték mindenek felt, legalább is ennek kéne lenni, mindenkinek a szemében. De amikor közölte, hogy intézkedet a beteg elszállításáról, elöntötte a méreg. Hisz tudta, ez azt jelentené, hogy a beteg meghalna, nem volt szállítható állapotban. Nem érdekelte, hogy ép megszűnik a munka viszonya, de a beteget nem hagyja, hogy meg haljon. Magáról megfeledkezve neki ugrót a professzornak és megrázta alaposan, és emelt hangon mondta.
- Mit képzel magáról professzor ki az atyaúristennek, képzeli magát? Hogy ítélhet halálra embereket. Annak az embernek további ellátásra van szüksége. Engem nem érdekel, hogy kirúg, de az egy szerencsétlen ember.
- Azonnal engedjen el, maga őrült azonnal takarodjon a klinikámról, hogy képzeli, megkérdőjelezi döntéseimet. Be fogom perelni, kártérítést fog fizetni.
- Nem érdekel, de a beteg elszállítását meg fogom akadályozni, ha kell saját pénzemből, fogom fedezni a költségeket.
- Maga örüljön, ha a bírósági költségeit fedezni tudja majd, nem beszélve a kártérítésről, amit fizetni fog.
- Majd meglátjuk: azzal a beteg szállítók elé ugrót, akik közben meg érkeztek, hogy a beteget elvigyék.
Ezzel megakadályozta, hogy bemenjenek a korterembe, ahol a hajléktalan még mindig gépen volt. A professzor hívta a biztonságiakat, akik azonnal megjelentek. Valaki még a botrány kirobbanásával párhuzamosan értesítette a rendőrséget is, akik szinte a biztonsági őrökkel egy időben érkeztek meg.
Közös erővel megfékezték a már dühöngő orvost, aki meg akarta védeni egy ember életét. Megbilincselték, ezzel utat biztosítottak a beteg elszállítására érkező emberek előtt, akik bementek a korterembe.
A professzor személyesen kapcsolta ki a gépeket, szedte le róla az érzékelőket, majd félre állt, hogy a betegszállító kocsira feltehessék a hajléktalant. A folyosóról behallatszót az orvos kiabálása, tiltakozása az embertelen viselkedésről, de három rendőr megfékezte.
A beteget kitolták a kórteremből, mögötte a fennhéjázó professzor jött, nagyon meg volt elégedve saját magával. Büszkén kidüllesztett mellel, mint aki bizonyította minden kinek, ebben a klinikában ő az úr.
Bizonyította embertelenségét, beosztottjai, orvosok, ápolók lehajtott fejjel, néma belenyugvással vették tudomásul a pénz hatalmát. Hisz a professzor a pénzt képviselte, féltették állásukat, nem szóltak az embertelenség láttán. Ha nincs pénzed senki sem vagy, ha öreg vagy véged van, nincs munkád ki alkalmaz egy ötven évest vagy annál idősebbet. A fiatalok nem szeretik az öregeket, féltik a munkájukat tőlük, nem érzik jól magukat közelükben. Legszívesebben az éhen halásra is kevés nyugdíjat sem adnák nekik. Pedig nagyon sokszor, ez kevés pénz segítette őket, hogy szakmát, diplomát szerezzenek. Talán a szégyen az, amit éreznek, mikor ránéznek egy öregre, az ön maguk szégyene. Megfeledkezve arról, hogy egyszer ők is lesznek, lehetnek öregek. Megszűnt a huszonegyedik században az idős emberek megbecsülése. Megszűnt az ember, az emberi érzés, az a kevés, akit még érdekelt olyanok, mint dr. Horgenzon előbb utóbb kihalnak. Talán a fehér hollók családjába tartóznak.
A hajléktalan beteggel alig értek a kijárati ajtóig a mikor beigazolódott dr. Horgenzon félelme, a műszer, ami ellenőrizte a beteg szívverését, a szív leállását jelezte. Az újjá élesztés nem hozott eredményt . A professzor csak a vállát húzta fel – ennyi - mondta és elfordult a hallott hajléktalantól, szeme a dr. Horgenzonra téved, akik a faltövében csúszva ,bilincsbe vert kézzel, törölgette a könnyeit.
A professzor elindult a szóbája felé, amikor éles dörrenés hasított az előtér néma csendjében, mindenki oda kapta a fejét és a kékes füstöt nézte a mely ott gomolygott köztük.
A füstből egy-két méteres alak bukkant elő, egy barna, barátcsuha takarta testét, kapucni alól kivillant hosszú szőke haja, keze a barát ruha bő ujjaiban volt elrejtve. Oda ment a halott hajléktalanhoz megnézte, majd végig nézett az ott levőkön, aztán mély dörgő hangon megszólalt.
- A mérleg nyelvét ki kell egyenlíteni- azzal egy arany mérleget, húzót elő a ruha ujjaiból és kinyújtotta a kezében. Mindenkit megbabonázott rejtélyes idegen, csak az egyik rendőr mozdult meg, hogy félre állítsa a hívatlan látogatott. Az idegen szabad kezével egy kiskör alakú mozdulatot tett, ettől a rendőr fel emelkedett a levegőbe és a terem végébe szállt neki csapodva a falnak és eszméletlenül nyúlt el. Ekkor már a többiek is fel ocsúdtak fegyvert ragadtak, és az idegenre szegezték, az egyik rendőr elsütötte a fegyverét és ellőtte a mérleg egyik serpenyőjét. Ekkor az idegen hirtelen megfordult szabad kezének tenyerét kifelé fordítva halálos sugarat bocsátott ki. Az eredmény leírhatatlan volt a fegyvert tartó rendőrök lángolva omlottak a kövezetre, haláluk másodpercekben volt mérhető. A biztonsági őrök azonnal felemelték a kezüket a megadás jeléül, lefeküdtek a kövezetre.
Nem volt szándékuk szembe szállni a biztos halállal, hiszen ez a személy számukra természetfeletti erővel rendelkezett. Az idegen mosolyogva nézetárjuk, majd figyelmét a professzorra fordította. Mosoly lehervadt az arcáról szinte szomorú lett, - és most te jössz - mondta a remegő embernek. Szabad keze mutató ujját rá szegezte és valami érthetetlen szavakat mormolt, amitől a professzor mindenki szeme láttára kezdett megöregedni.
Az emberek szeme láttára veszítette el a professzor bőre a rugalmasságár, a ráncok egyre nagyobb számban jelentek, az öregkor minden baját átélve, percek alatt ért életének nyolcvanadik évéhez. Mindenki undorodva húzódott hátra a professzortól, már ami megmaradt vénségére belőle. A szőke kapucnis férfi nyugodtan és minden szánalom nélkül nézte az életén átszáguldó professzort majd nyugodt, csendes hangon megszólalt.
- Még két nap van hátra az életedből, élvezd ki minden percét és másodpercét.
Majd egy villanás és a mérleget tartó férfi nyomtalanul eltűnt.
Dr Holgerzon összebilincselt kezével odacsúszót a nyöszörgő professzorhoz, felemelte a fejét majd így szólt
- Egy hordágyat, gyorsan.