J. Kanizsai
Írta: J. Kanizsai, Kanizsai József
IGAZSÁG A MÚLTBAN VAN!
(Valós történet alapján, emlék apámnak.)
Gulág
Szombat van, velem szemben ül az ágyon egy öregember, az apám. Öreg 88 éves, 1926.03.16- án született, ül és nézi a víztől megdagadt lábait, két keze oldalt maga mellett. Néz a semmibe, járni már alig tud, látni se igen, csak homályos foltokat. Ránézek, és az jut eszemben, hogy a XX- ik század történelme ül velem szemben. - Mesélj, tényleg úgy történt minden a Gulágon, ahogy Rózsás János (író, tolmács, fordító, vitéz a Magyar Szolzsenyicin), volt Gulág rab meséli, írta.
- Á dehogy, bár részben igen. Ahány ember annyi történet, annyi regény, mindenki máshogy élte meg a borzalmakat. Így én is, Jánossal csak az utolsó 4 évet töltöttem.
- Apa, kezdjük az elején, - bár tudtam ez az írás más lesz mind azok, amik megjelentek e témakörben, még ha igaz is. – Az elején? Öreg vagyok sok ember már meghalt, helynevekre sem igen emlékszem már. Az én történetem, nem a másik 400 ezer ember története, de igaz. Igaz, hogy közel 700 ezer ember, magyar ember került a Gulágra és csak kb. 400 ezer tért haza. Persze voltak, felvidékiek, Erdélyiek, a Kárpát medence minden szegletéből.
Kanizsai József vagyok 1926.03.16-án születtem Semjénházán (Horvát kis falu a Jugoszláv határ mellet.) Hét gyermekes család második gyermekeként, bátyám István, Abdánál hősi halált halt, aknára lépett. Abdánál sok jó embert vesztettünk, ki így, ki úgy halt meg. Már nős volt, egy gyereket hagyott maga után, Lászlót. Majd én jöttem, kötelező volt leventébe járni. Egy-egy csoportban 10 - en voltunk, 5 pisztolyt adtak. Haszon Pista, falubeli könyörgött, hogy adjam oda neki. Persze neki adtam, miért ne.
Robbantásra képeztek ki bennünket, egy napig voltam katona, Dráva Menti Légió. Át kellett, volna a Dráván úszni, a másik oldalon már a bolgárok voltak, velük szemben a németek, de nem kellett, hála istennek, biztos a vízbe vesztem volna, egy napot voltam a fronton. Petriventei ember dobott fel, Nagykanizsára vittek be. Egy hetet töltöttem Nagykanizsán, itt hallgattak ki többedmagammal, negyediknek vittek be. Már tudtam, mi folyik bent, aki kijött kérdeztem tőle – vernek? - Vernek piszokul,- kaptam a választ. Ennek tudatában mentem be, az asztal mögött egy orosz tiszt ült, és egy tolmács. - Üljön le, - szólt a tolmács, - beszéljen. Nem szóltam semmit, erre azt kérdi, hogy- maga alszik - Onspit - még a fejével is intett az orosz tiszt felé. Majd magyarul kérdezi – válaszoljon vagy maga, alszik - kérdezte. Majd ismét az orosz felé fordulva mondja – onspit. Erre én is megszólalok,- no onspit (vagyis nem alszom)- az orosz tiszt mindjárt megszólalt és kérdezte, hogy beszélek-e oroszul. Persze –mondtam, hogy nem beszélek, de a horvát nyelv nagyon hasonlít rá. Kiküldtek, nem bántottak. Kanizsáról gyalog vittek Gráczba, a mostani Szlovénián keresztül. Gráczban ítéltek el 10 évre, Haszon Pista barátom 15 évet kapott, mert nála volt a pisztoly. Ilyen a sors, bár mikor 9 év után hazajöttünk ő is velünk jött. Majd Jugoszlávián, Románián keresztül vittek vagonokban Odessába.
A börtön nagy volt, sokan voltunk, oroszokkal együtt voltunk, még a kenyeret is elvették tőlünk. Egy hónapot voltunk a börtönben, innen elvittek bennünket egy iskolába. Nem volt semmink, bakancs volt a fejem alja. Nagyon sok katona esett fogságba. Szárított sós halat adtak, vizet nem, életem kockáztatásával kiugrottam a sorból és egy konzervdobozból ittam.
Majd irány Ázsia- Kazasztánba, Szilikinda, egy kis lágerbe kerültünk, 70-80 rab volt. Magyar valami 5 volt összesen, Kőhalmi Tibor, Bokács Tibor, a többi neve már nem jut eszembe. Fürdő- fertőtlenítés, tetvesek voltunk, hajat mindig nyírták. Mezőgazdasági láger volt, Burgonya, gabona betakarítása, behordása volt a feladat, ez mellet még vályogot is vetettünk.
Leves jó volt, de nem volt benne semmi, csak kása, meg kenyér, de ha nem volt meg a norma, akkor levettek a kenyérből. Általában mindig éheztünk. Itt fordult elő, hogy egy farkas egészen a lágerig jött, a katonák lóháton üldözőbe vették, és agyon verték, majd behozták a táborba. Olyan éhínség volt, hogy az állatok kénytelenek voltak az ember lakta vidéken élelemhez jutni.
Innen Gizgazdámba kerültem, itt nagyon sok rab volt, különböző náció, sok volt a köztörvényes, tolvaj, rabló, gyilkos. Bányák voltak itt, rézbányák, mikor rágyújtott az ember egy szál cigarettára, olyan édes volt a szája. Itt láttam először embert megölni.
Egy rab nem akart kimenni dolgozni, a kísérő tiszt szólt a kapuőrnek, lője le, de ő nem tette.
Ekkor megbilincselték a rabot és kilökték a kapun, de folyton kilépett a sorból valami 2-3szor. Ekkor a kísérőtiszt pisztollyal a lábára célzott, de hol előtte, hol mögötte csapódott a golyó a földbe. Visszarángatták a sorba, de pár méter után ismét el akart szaladni, jött egy kozák lóháton utolérte és lelőtte. - Most szaladj el. - mondta. Ennyi volt egy ember élete.
A bányában Berecz Vendel és én napi 28 csillét raktunk meg, ő rakta én toltam 2-3 métert.
Két hónapig Brunner Gyuri brigádvezető azt mondta, ha így dolgozol, akkor én felruházlak. Rongyos voltam és gyönge, az orvosnőhöz irányítottak, aki megállapította, hogy egészséges, de gyönge. Három hónapig nem kellett dolgoznom, csak a konyhán voltam, vizet hordtam, legyeket csapkodtam. Itt ettem 3 év után először paradicsomot. Másfél - két évig voltam ebben a lágerben.
Innen elkerültem egy másik lágerbe, ahol közel 15 ezer ember volt, kőfejtés volt a munkánk. Kalapács és véső, a vésőt forgattuk, a kenyér 30 dkg, 1 évet húztam itt le. Itt volt egy magyar orvos Sali Géza, nagyon rendes ember volt. Olyan éhesek voltunk a barátommal, hogy az ingemet a Géza bácsinak adtam kenyérért, de kettőnknek így is kevés volt. Akkor azt mondja a barátom, itt a kabátom az Géza bácsi „ ahová a tehén oda az üsző is”.
Egy év után jött az Ekibaszkusz láger, hát itt több mind 4 évet voltam, 28 magyar volt, 1-2 felvidéki is. Mindenféle náció, német, japán, orosz, magyar stb.
Itt ismerekedtem meg Fili Rudolffal, ő egy bécsi alacsony emberke volt.
Mondom neki – Dajcs? Rudolf. – Ja - válaszol .- Ich Hungárn – mondom neki. Egyből otthagyta a többieket és együtt voltunk. Soha nem tudta megcsinálni a normát, nem baj mondta eszem szuppen, vagyis levest. A borbélyoknak hordta munka után a vizet, meg a levest, sokszor nekem is adott. Persze mikor én voltam a konyhán én is visszaadtam. Mert, munkakezdés előtt bementem a konyhára segíteni meg a munkavégzés után is, hogy jó lakjam. Osztottam az ételt, ha jöttek a magyarok, és ha tudtam, akkor több kását, illetve még olaj is jutott rá, nagy szó volt ám.
Itt találkoztam Rózsás Jánossal, Jánosi Istvánnal, Belovári Jóskával, már mind meghaltak.
Emlékszem esténként Meztegnyői Jánosi Pista tudott hegedülni, volt egy japán fogoly és elhúzta a Japán himnuszt. Könnybe lábadt a szeme, így voltunk mind, nem tudtunk semmit az otthonról, nem is álmodozhattunk róla, hogy egyszer haza kerülünk. Mert ha letelik is a 10 év, amit kaptunk, akkor sem engedtek volna haza, legfeljebb kijelölnek a Nagy Oroszországban egy települést, és lakhely elhagyása mellet élhettünk volna ott. Igaz, akkor már akár családot is alapíthattunk volna.
Menekülni nem volt értelme 400-500 km-en belül nem volt semmi. Aki mégis megpróbálta, azt elkapták és kezdte a büntetését előröl. Ha valaki kapott 10 évet és ebből letöltött 8-at és nem bírta tovább megszökött, és természetesen elkapták, ami jobb, mert különben meghalt volna, akkor kezdte előröl a 10 évet. Volt olyan fogoly, hogy kapott 10 évet először, de már 25 éve ott volt.
Sok orosz bűnöző volt velünk, gyilkosok is.
Kerültem én is bajba, egyszer épp építkezésen dolgoztunk és este hiányzott egy rab. Addig nem indultunk vissza még a létszám nem stimmelt. Neki álltunk keresni, meg is találtam egy szobában, szét volt verve a feje. Tudtuk, hogy ki tette, de nem mertük elárulni, mert akkor minket is megölnek az oroszok. A pufajkám jobb oldalán meg egy nagy vörös festékes folt volt, a katonák meg azt hitték, hogy vér és, hogy én csaptam agyon azt az embert, hát nem volt egyszerű tisztáznom magamat. Egy olyan világban, ahol csak az erőszak az úr.
Sztálin halálának volt köszönhető, hogy haza kerültünk. Felsorakoztattak bennünket a láger udvaron, az udvar közepén egy asztal letakarva vörös terítővel, és a parancsnok bejelentette Sztálin halálát. Tudtuk, hogy lesznek változások, így is volt. Kezdték suttogni, hogy haza mehetünk. Tényleg elkezdtek a csoportok haza indulni, németek, japánok, oroszok, mert hát sok orosz ember is fogoly volt, pláne ha nem értett egyet a hatalommal.
Magyarok indultunk utolsónak haza, de elindultunk. Sokáig tartott az út, de már nem voltunk foglyok, bár volt velünk egy tiszt, aki vigyázott ránk, igazolt bennünket, ha kellet. Így jutottam el Moszkvába is, már akkor is nagyon szép metróik voltak, hogy csak.
Aztán Lemberg, gyűjtőtábor, itt sokat kellett várakozni, mert Rákosiék nem akarták, hogy hazajöjjünk. Ám végül is kénytelenek voltak beleegyezni.
Magyarországra, Nyíregyháza Sóstóra hoztak 1953.11.24-én.
Felsorakoztattak bennünket, és nagy szólamokat mondtak, hogy a magyar állam ellen bűnt követtünk el. Köszönet a hős Szovjetuniónak, hogy haza engedett minden hadifoglyot és politikai foglyot.
Később még többször behívattak a rendőrség politikai osztályára, főleg 1956 után.
Később történt, hogy Rózsás Jani intézte a rehabilitációt, hát köszönet neki.
Bár az én sorsom nem az volt, hogy díszpolgár legyek, vagy vitézi cím elnyerése, vagy könyvet írjak, azt sem tudják, hogy élek, hiszen azt mondják Kanizsán meghalt az utolsó Gulág rab, nekem más adatott.
Istennek hála még élek, élek akkor, mikor már oly sokan elmentek közölünk, de egy biztos, hogy megjártuk a saját poklunkat. Ezért ahány ember, annyi regény, annyi történet, annyi film.
És meghalni is egyedül kell.