J.Kanizsai
RÓZA
A festői fenyvesek között a hegy lábánál az út lassan kanyarog. Az úton cigánykaraván halad lovas kocsikkal, a téli szállás felé igyekeznek. A nyolc kocsi igen csak sietősre fogta a dolgát, hiszen a nap lemenőben volt. A kilencedik kocsi egy napkéséssel fogja őket követni, mivel az egyik kislány igen csak beteg lett. Szükség volt a modern orvos tudomány segítségére, hogy meg gyógyuljon.
Egy szirti sas kiterjesztett szárnnyal, méltóság teljesen szelte a levegőeget a karaván felett. Az öreg cigány felnézett rá majd meg csóválta a fejét, mint aki nem örült volna annak, amit lát.
Már a hetvenedik évét taposta sokat látott ember volt, ismerte a világot nem félt eddig, de most egy sötét felhőt látott szemei előtt elsuhanni.
Szemerkélni kezdett az eső, a levegő észrevehetően lehűlt mondhatni hideg lett. Tíz kilométer volt még hátra a táborik, a tavaszig itt fognak táborozni és mielőtt járhatatlanok lesznek az utak a hóeséstől és a sártól biztonságban, akarták érezni magukat. Általában tavasztól őszig mindig úton van a csapat ,csak a tél amikor hosszabb ideig egy helyben vannak.
Több száz év sem volt elég e felettébb furcsa népnek arra ,hogy beilleszkedjen vagy elfogadjon rájuk erőszakolt társadalmi formákat . Más értékek szerint éltek , még akkor is ha ez számukra nagy hátrányokkal járt. Tíz- tizenöt évvel kevesebbet éltek ők mint a zárt társadalomban élők, és rettenetesen szegények voltak. A tudásuk lényegesen alacsonyabb a többiekénél , bár azért vannak kivételek is akik komoly eredményeket értek el .Akár művészet vagy az élet más területén de ők voltak a nagy kevesek bár megpróbáltak mindent ,hogy segítsenek népükön . Mind hiába , sorsuk megvan pecsételve , és mégis ők azok akik élni fognak amikor már más nem lesz. Túl élik a háborúkat, természeti katasztrófákat, könnyebben alkalmazkodnak majd, hisz eddig is technikai újdonságok nélkül éltek.
Legalább is elég keveset de azért beépítettek ezt, azt életükbe, és ha nem ment másként akkor kértek segítséget, is mint Róza esetében.
Féltek, hogy kevés lesz csak az isten irgalmára bízni a három éves Rózát, és a szülei bevitték egy klinikára. Három hetet volt benn, súlyos tüdőgyulladása volt, kapott sok gyógyszert ettől kicsit lábra állt. Továbbra is bent akarták tartani,de az idő sürgetett, ha a hóesés előtt nem érnek a téli szállásra, akkor nincs hol, kiteleljenek. A szőke hajú fiatal, kisportolt, nagyon csinos ápolónő felemelte Rózát és mosolyogva megsimogatta az arcát és halkan, hogy csak a kislány hallotta, azt súgta – Ne félj nem lesz semmi baj, majd vigyázókrád. -
Majd óvatosan átnyújtotta a kislányt a szüleinek és hirtelen megfordult elsietett a dolgára, közben egy könnycseppet törölt le szeme sarkából.
A család felszállt a lovas kocsijukra, ami a klinika előtt ált, csak a borzas a kutya vigyázott rá míg a gazdái nem voltak ott. Jó őrzőnek bizonyult, hiszen minden megvolt, nem tűnt el semmi, amit a hosszú télre vásároltak maguknak és a kislányuknak.
Igyekezniük kellet már több időt veszítettek, mint egy nap, pedig a terv szerint csak egy napkésésük lesz a karavánhoz képest. A kocsi lassan kifordult majd a két szürke szaporán elindult az előttük álló hatnapos útnak.
Az első emeleti ablakból egy szőke nő nézte az egyre távolodó szekeret.
Az út sokkal rosszabb lett és nehezebben járhatóvá vált az eltelt késedelem miatt.
Három napban telt, míg elérték a hegyek lábát, az igazán nagy megméretés csak most kezdődött.
Az első három éjszakát, a szekér mellet rakott tábortűz mellet töltötték Róza a szekérben, hiszen még nem volt teljesen egészséges. Borzas a szekerek alatt vackolta be magát, nappal főleg a kocsin tartózkodott hisz számára is nagyutazás sok energiát vett volna ki.
Az öreg cigány kiment a barlang elé, körbe nézet a karavánján tegnap este érkeztek meg.
Már minden család elfoglalta a számára kijelölt helyet minden rendben tűnt, csak a lánya és a kis unokája hiányzót Róza. Most, hogy nem voltak mellette érezte mit jelent számára felesége, megfogta a kezét – gyere ,majd ide érnek biztosan – súgta az öregnek, mintha csak tudta volna, hol jár annak az esze. Fáradt volt érezte az évek múlását, de szótlanul követte feleségét be a barlangban, odabent melegen lobogót a tűz. Ha minden igaz, akkor hamar meg kell érkezniük.
A negyedik nap kezdete jól indult jókra utat tettek meg a hegynek fel bár egyszer egy nagyobb vízmosással találták szembe magukat. A hegyről lezúduló víz annyira átmosta az utat, hogy a szekérrel nem tudtak volna át kelni. Kénytelenek voltak annyira betemetni a víz mosta utat, amin a szekér lassan, nagyon lassan át tudott kelni. Ezzel is sokk időt vesztettek de abban bíztak a köves talajon, majd be tudják hozni lemaradásukat.
Már elég magasan jártak itt- ott félelmetes szakadékok is tarkították útjukat. Való igaz komoly időveszteséget tudtak lefaragni a hátrányukból. Annak tudatában, hogy hamarosan megérkeznek egy-két nap, meg nyugodtak. Róza a kocsi melegét élvezve vészelte át út kényelmetlenségeit. Borzassal ketten uralták a kocsi hátulját, a meleg állatbőrökben játszadoztak. A kicsi kacagása Borzas vakkanása megnyugtatta a szülőket.
A szirti sas méltóság teljesen uralta a levegőt, - csodálatos –súgta párjának az anya, a férfi
Felnézet, és hosszan követte tekintetével a madár röptét s közben hátulról átölelte felesége derekát és halk hangon csak annyit mondott-igen csodálatos - miközben együtt nézték a madarat.
Az éjszakát már mind a hárman a kocsiban töltötték, a szállingózó hó és a hideg nem tette lehetővé a kint alvást. Nem beszélve itt már számolni lehetett nagyobb ragadozók megjelenésével is ez óvatosabbá tette őket.
Másnap, ahogy kinéztek a kocsiból fehér lepel borított táj tekintett vissza rájuk. Nem számoltak azzal, hogy ezek után tudjanak lefaragni az útból. Jó ha tartani tudják majd a kitűzött időt. Nagy sóhajjal befogták a kipányvázott lovakat és elindultak a céljuk felé a téli táborukba ahol a többiek, várják már őket.
Már túl voltak nap javán, amikor egy kanyarban a kocsi kicsúszott, a pányvák elszakadtak, és lezuhant. A tíz méteres zuhanás össze törte a szekeret ,Borzas a szakadék szélén állva nézett le az romhalmazzá vált kocsira . A lovak nem rohantak el egymás mellet álldogáltak egy nagyra nőt fenyőfa alatt.
Borzas nagy nehezen meg találta a lefelé vezető utat , mikor leért már csak a két szülő mozdulatlan testét találta ,tovább keresett ,kereste tovább azt, akivel olyan jókat lehet játszani Rózát, a kis lányt kereste. A szekértől pár méterrel egy medve bundában találta meg. Kiesett a szekérből amikor az gurult lefelé. Elvesztette az eszméletét, sürgős elsősegélybe nyújtotta, ami nála, abban állt, hogy nyelvével az arcát nyaldosta. Éppen megrezdült a kislány szemhéja, amikor nesz ütötte meg Borzas fülét hátulról , meg pördült felhúzót ínnal morogva támadt a zaj forrására. Hatalmas termete lehetővé tette ,hogy akár a farkasokkal is felvegye a harcot sikerrel de most vészhelyzet volt ha kell a kár a medvével szemben is megvédi barátját.
- Nyugodj meg Borzas: jött a megnyugtató bársonyos hangú szavak a cserjésből előbukkanó személy szájából. A kutya nem alkudozott, ha kell élete utolsó harcára készült, de minden áron megvédi a számára oly édes, de most védekezésre képtelen társát.
A szőke nő nem lassította lépteit hanem határozott mozdulattal ment a kutya és akis lány felé , nyugodt arckifejezéssel ,halvány moly ült az arcán bal kezével megsimogatta Borzast, mélyen a szemébe nézet majd hangosan ennyit mondott – Most én jövők , te vigyáz itt mindenre amíg segítséget küldök és köszönöm.
Fen az égen a nagy szirti sas mellet feltűnt két fiatal sas pár , a szekér felet köröztek . A nő felnézet rájuk, de csak egy pillanatra . Nyugodjatok meg vigyázókrá.
A nő óvatosan felemelte a kislányt, megsimogatta az arcát, jobb kezét végig húzta a lány testén. Ezzel meg nyugtatta a kislányt, aki közben felismerte a korházból már jól ismert ápolónőt és hozzábújt. Az tovább simogatta a fejét és lassan nyugodt hangon szólt – majd vigyázókrád - hangja álmosító volt, amelytől mély állomba szenderült.
Az öreg cigány nem lelte nyugalmát, kint tett-vet a lovak között, amikor éles vijjogás hatolt át az égen. Felnézett és ott egy új sas párt látott körözni a telep felet, mint ha csak búcsúzni jönnének a hosszú út előtt. Két könnycsepp gördült le az öreg arcán, aztán zokogásba fúlt, könnyei záporoztak midőn a lova nyergébe kapaszkodott. Tudta érezte, hogy nagy családja két csodálatos emberrel kevesebb tagot számlál. Azt nem tudta, hogy kit vesztett el lányát vagy unokáját esetleg a vejét. Szerette mind a hármat.
Arra gondolt, hogy ő lesz, aki nem éri meg a tavaszt. Hiszen bent járt jócskán az időben, arra nem, mert volna gondolni, hogy megelőzze valamelyik fiatal azok közül, akik ő hozzá tartóznak. Ha meghalt a lánya és az unokája, akkor neki sincs már miért élni a földön.
Észre sem vette a nagy gyászában, hogy rásötétedett lassan beindult a barlangba. El kell mondania feleségének a nagy tragédiát. Bent alig volt hely, míg ő kint volt addig átjöttek más családok is. Mikor elmesélte mi történt, mély csend ülte meg a helyiséget és e csendben ajtó kopogás zaja hallatszót.
Az ajtó halkan kitárult, küszöbön ott állt a hosszú szőke hajú nő karjában átölelve, Róza aludt. A nő belépet a helyiségbe oda ment az öreghez, és átnyújtotta az alvó kislányt, majd így szólt mosolyogva – Temesd el halottaidat, és őt neveld fel, ne félj lesz rá időd, majd vigyázók én is rá. Azzal megfordult és kiment a helyiségből, mindenki utána ment. Kíváncsiak voltak ki ez a nő, aki megmentette Rózát. De az éjszaka befedte szőke haját, kecses alakját mind örökre.
Ki volt ez kérdezték többen is az öreget.
Az angyaloknak ez a dolguk, jött az öregtől a válasz, közben egy könnycsepp az alvó Rózára eset, ettől felébredt.
Mosolyogva nézett nagyapjára.