J.Kanizsai
EZ IS AZ EMBER
Engedj el te bolond, kacagott a lány önfeledten a fiú karjában. Szőke haja lengett a friss tavaszi szélben. Szerelmesek voltak egymásba, bár még csak fél éve jártak együtt és mindegyiküknek a másik volt az első, a testi kapcsolat terén. Csodálatos volt számukra a világ, mint a mesében a gazdag fiú és a szegény lány felfedezni egymás testét, nem kis élvezet volt számukra.
Furcsa mód a szülők sem tiltották egymástól szerelmeseket, csak egy kikötés volt a nagy szerelem mellett, nem hanyagolhatták a tanulást. Ezt nem volt nehéz betartani, számukra is fontos volt, ha közös jövőt akartak és azt akartak mindennél jobban. Már csak fél év van hátra az érettségig, majd az egyetem volt a céljuk.
A fiú autójával mentek aznap piknikezni, korai még az ilyen kirándulás, hisz még nem olyan meleg a levegő, de ők mégis az erdők közti füves rétet választották . Minden együtt volt, a két szerelmes, ragyogó idő, még ragyogóbb helyszín gond egy szál sem . A gémes kút árván bólogatott a rét közepén. Szinte beleborzongott a lány olyan szép volt minden, ahogy belegondolt félt, hogy ennyi jó után csak rossz jöhet. Mintha megérezte volna a jövőt, ami mindkettőjük életét gyökeresen fogja megváltoztatni. Vagy talán egy kósza felhő, ami átsuhant a lányon.
Felhőnek felhő, csak hogy nem kósza, észre sem vették egymás iránti szerelmükben jócskán a délutánban járnak. Nem beszélve időközben körülöttük az időjárás igencsak megváltozott. Fekete fellegek gyülekeztek, a szél feltámadt, és már egykét esőcsepp és villámlás jelezte a komoly vihart kezdetét.
Igyekeztek, hamar összekapkodták a cuccukat, és uzsgyi a kocsi felé, amely az erdő szélén állt. Már majdnem odaértek, amikor egy villámlás egyenesen a fiút találta el, a villámlás szele messzire repítette a lány . A fiú a földön maradt, a lány hozzákúszott és a fájdalmát legyőzve próbált kedvesén segíteni. Nem sok sikerrel, bár mindent megpróbált, a mesterséges lélegeztetésen keresztül a pofozásig, mindent bevetett, közben sírt.
Látva, hogy a tanult elsősegély nem segít, kapkodva előkaparta a zsebéből a mobilját és értesítette a mentőket. Mivel elég távol voltak minden civilizált helytől, a mentők egy helikopter küldtek a villámsújtotta betegért. Addig minden tőle telhetőt megtett szerelméért, közben nekieredt esni kegyetlenül az eső. A plédet, amin még nemrégen ők heveredtek, most a fiú fölé emelte, ezzel is csökkentve, hogy bőrig ázzon, tetézve az amúgy sem kis bajt.
A mentő helikopter tíz percen belül megérkezett a baleset helyszínére, még életben találták a beteg fiút. Azonnal hordágyra emelték, menet közben gépre tették az eszméletlen beteget, nekik sem sikerült eszméletre téríteni. De a gépek segítségével életben tudták tartani, amíg megfelelő kezelést nem kap.
A kórházból értesítették a fiú szüleit a szörnyű balesetről, akik a hír hallatára azonnal a kórházba siettek. Aggodalommal teli órák következtek, a lány zokogott és tördelte a kezét és imádkozott, imádkozott a mindenhatóhoz szerelme életéért.
Öt óra elteltével az orvosok stabilizálni tudták az életfunkciókat, de a gépről nem vehették le. Mint ahogy a szülőket tájékoztatták a fiú kómába eséséről, hogy mikor jön ki a kómából, nem lehet megjósolni, lehet, hogy egy-két nap, de lehet, hogy évek kellenek hozzá. Minden isten kezében van.
A lány lehunyt szemmel, összetörten hallgatta a diagnózist, egyben a szerelmükre gondolt, ami úgy nézett ki jelen pillanatban csak az ő álmaiban létezett. Mert a szomorú jelen, a való világ mást tartogat nekik, nem éppen rózsásat. A szülők anyagi helyzete megengedte, hogy külön teremben helyezzék el a kómába zuhant fiút, a fiút, aki akkor zuhant kómába, amikor talán a legboldogabb volt.
A villámcsapás után napok, hetek, hónapok teltek el minden javulás nélkül, ezért átszállították oda, ahol a kómás betegek élték életüket, ha életnek lehet nevezni az olyan életet, amikor a műszereknek köszönhetik életüket. A lány folytatta az életét de, egy napot sem hagyott volna ki, hogy ne lássa kómába esett szerelmét. Minden nap iskola után megjelent ágyánál és mesélt neki. Mesélt, ha tovább nem, de egy-két órát mindig vele töltött. Arra gondolt, a kómából kijött betegek mint ha olyat mondtak volna, hallották, amit nekik mondtak, hátha szerelme is hallja.
A hónapok évekké, az évek évtizedé gyűltek, de a nő minden nap meglátogatta a kómában feküdt férfit. Sokan már nem is tudták a történetet, megszokták a nőt, lassan kórházi bútordarabnak tekintették. Akkor jött, amikor ideje volt, de mindig megérkezett. Már nem volt kislány, felnőtt diplomával rendelkező középkorú egyedülálló nő volt. Vagy talán még sem, nem, nem volt egyedülálló, hisz számára itt volt a kómába eső szerelme, aki mi tagadás már ő sem volt az a fiatal fiú, akit a réten villám sújtott. Az ő arcán is megjelentek az öregedés jelei. Ám a nőt ez nem zavarta, sőt szinte tetszett neki, simogatta őszülő halántékát és közben mesélt és mesélt.
Már negyven éve annak a szörnyű balesetnek, amit a 9-es kórterem lakója szenvedett és az óta kómában fekszik. Az orvosok szerint nem sok esély van rá, hogy visszajön, ha eddig nem jött, akkor már nem is fog, mondták. Ám ennek ellenére volt egy személy, aki nem adta fel a reményt, egy öregedő nő, aki negyven éven át talán soha nem hagyott ki egy napot sem, hogy lássa a kómában megöregedő férfit. A férfit, aki mellet ő is megöregedett, akivel megosztotta titkait, álmait, és kétségeit. A kint rohanó világ rányomja kint élőkre a bélyegét, ő is elfáradt, a szíve sokat rendetlenkedett.
Aznap is dugóba került, amikor a kórházba igyekezett, de ő úgy járt a kórházba, mint mások a templomba. Bízott benne, hogy van, aki vár rá, és talán hiányozna, ha nem menne, és ami nem mellékes, boldog volt a kómás szerelmével.
Mikor megérkezett, a kórházban mindenki megszokott módon üdvözölte, ő egyenesen a külön kórterembe ment, mint mindig. Odament az ágyban fekvő férfihoz és egy csókot lehelt a homlokára, mint annyiszor a negyven év alatt. Majd levetette a kabátját és az ágy melletti székre ült, megfogta a férfi kezét, és simogatni kezdte, de nem szólt, már nem, nem mesélt, csak egy könnycsepp folyt végig ráncos arcán, szeme lecsukódott örökre.
Abban a pillanatban életre keltek a műszerek, riasztva az ápolókat, akik orvosokkal az élen megjelentek azonnal. Ilyen még nem volt, hogy negyven év után valaki visszajöjjön a kómából. Mindjárt észrevették a halott nőt, majd a kómából ébredt férfira néztek, aki fogta az öreg nő ráncos kezét, és azt mondta elfúló hangon.
- El kell temetnem a feleségemet.