Vizvári József
Írta: Vizvári József
Megérintett a Halál!
Nagyon szerettem anyámat. Anna volt a neve. Testvérei és azok, akik ismerték mindig csak Annának hívták. A gyermekek szereti az édesanyjukat, én is így voltam vele. Bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy sokszor elvert gyermekkoromban, de ez természetesnek vettük, igazságosnak és megkérdőjelezhetetlennek. Nem mindig érdemeltem meg igaz, de fiatalon az ember soha nem néz tettei mögé. Nem gondolja végig, hogy egy időben kapott atyai, vagy anyai pofonnak nem az a feladata, hogy kitöltse szüleim állandó munkája mellett a fáradtsággal is magyarázható gyereknevelési módszerét. Más világ volt akkor. De erre csak közel ötven évesen jöttem rá, amikor nekem is szembesülnöm kellett felnövő gyermekeim viselkedésével és a gyermeknevelés különleges voltával.
A sors úgy hozta, hogy tíz évvel ezelőtt meghalt Anna férje, akivel több, mint ötven esztendőt töltöttek el együtt. Az utolsó tíz évből ötöt már szinte soha nem beszélgettek. Nem volt értelme, nem volt miről. Azóta rájöttem, számot vetettek életükkel, hogy megérte-e. Kiégtek attól a több évtizedes munkától, amit a sors rájuk rótt. Gyermekeik kiröpültek a fészekből, egyre ritkábban jártak haza. Majd jött a sokkoló hír, gyógyíthatatlan beteg lett párja. Anna ismét anyává változott, mert ez az anyák sorsa, és ápolta, ahogy csak tudta. Leste minden óhaját, hogy kis botjának támaszában bízva elsétáljon a piacra. Tudta, hogy mi a kedvence étele és mindig vett neki abból egy keveset. Elárulta, hogy utolsó három hétben már nagyon erős gyógyszert kellet adnia párjának. Az orvosa a konyhában leültette és elmondta Annának, hogy már nem sok van neki hátra. Talán egy hét. Az orvos a beteg ágyánál sokáig ült, nézte, és kereste a szavakat, mit is mondjon neki. Sokszor ült halálán levő emberek ágyánál, és próbált vigasztaló szavakat mondani, de sokszor képtelen volt erre. Végtelen szomorúsággal csak annyit mondott neki, hamarosan pihenni fog, és megszűnnek fájdalmai. Szemével intett, hogy érti, biccentett is a fejével, de egyikük sem sírt. Mind a ketten tudták, eljött az ideje a búcsúzásnak. Pár nap múlva azzal fogadott anyám, hogy apád nagyon rosszul van. Már nem tudott beszélni. Kérdéseinkre, hogy fáj-e valamije, megrázta a fejét, hogy nem. Anna egész nap és egész éjszaka ott ült mellette. Hat óránként beleerőltette azt a gyógyszert, aminek hatására legalább fájdalmai nem voltak. Egyre halkabban vette a levegőt, Anna azt hitte egy kicsit biztosan álomba szenderült és ő is elbóbiskolt mellette a fotelben.
Hajnalban álmodozásából egy hang riasztotta fel, - ébredj! Rögtön tudta, hogy elment valaki az élők sorából. Megérezte, hogy a szobában csak egyedül ő lélegzik. Ahogy ránézett élete párjára, könnybe lábadt szeme. Megfogta a még meleg kezét és csak annyit mondott, nekem még van egy kis dolgom itt e Földön, de hamarosan megyek utánad. Jó pár hónapig szinte ki sem mozdult a lakásból. Átnézte férje dolgait, szerszámait, hogy rendben legyenek és minden nap kitakarított a szobában és a bevetett üres ágyon is minden nap megigazította a párnát. Majd elkezdett ismét a boltokba járni, bevásárolni. Minden héten párszor több órára feljött hozzám is. Leült a konyhában és mosolyogva hallgatta unokáinak a csicsergését. Néha unszolásomra beült a nappaliba, a televízió elé ültettem, mivel tudtam, hogy imádta a régi magyar filmeket, minden ilyen alkalommal elindítottam egyet-egyet és magára hagytam, hogy lélekben ott lehessen, ahol mindig nagyon szeretett lenni. A 30-as évek Magyarországában. Akkor sokkal szebb volt az élet, mondogatta, bár szegények voltak. De másképp sütött a nap, barátságosabbak voltak az emberek és mindenkinek volt ideje egy közös beszélgetésre is. Amint végignézte a 70-80 években készült régi filmeket, mosolygó szemmel, szinte megfiatalodva köszönt el. Évekig tartott ez az állapot, de az idő múlása egyre jobban meglátszott rajta. A kis piaci kosárka is olyan nehézzé vált, hogy nem tudta úgy hazavinni, hogy ne kellett volna többször az utcán megpihennie. Hol az egyik, hol a másik unoka ajánlkozott fel rá, hogy segítenek a „maminak” hazavinni a kis kosárkát. Anna állapota egyre romlott. Egyre rövidebb utakat tudott csak megtenni. Több évi lelki kínlódás után végre elszánta magát arra, hogy hozzánk költözzön. Nem szívesen akart megválni attól a háztól, ahol életét sok szenvedéssel, néha egy kis boldogsággal fűszerezve, de örömmel töltött el. Az emlékek oda kötötték. A falak voltak életének néma szemtanúi, akikkel beszélgetni is szokott. Minden négyzetcentiméter régi titkok tudója volt és talán attól félt, ha el kellene innen költöznie, az emlékek velük elenyésznek. Megöregedve, elfáradva, neki már csak ezek maradtak.
Egyre gyakrabban kezdett mesélni arról a korról, amikor fiatal volt, tele kívánsággal és álommal, amit elképzelt magának. Kíváncsian kérdezgette tőlem, fiam, miért jutnak sorra eszembe ezek a régi emlékek, amelyeket úgy érezte rég elfelejtett, de most minden apróság eszébe jut? Amikor ábrándozásba merült, sokszor mosolyogva aludt el. Tudtam, most ismét a fiatal éveinek boldog emlékeit éli meg újra és újra. Hagytam, had álmodozzon, hiszen látszott rajta, hogy ilyenkor boldog. Az álomból felébredve hosszabb-rövidebb ideig ismét a régi Annává vált. Sőt láthatóan meg is fiatalodott, de ezek az időszakok egyre rövidebbek lettek. Sokszor mesélt a régen élt életéről. Csodálkozott, hogy miért jönnek vissza ezek a rég elfeledett, eltemetett emlékek. Jól estek neki, de szomorúsággal is töltötték el, mert sokszor tette fel a kérdést magának és nekem is, miért akarja az élet, hogy emlékezzen? Én nem tudtam rá a választ, ma sem tudom, talán azért, mert még nem éltem, nem tapasztaltam annyit, mint ő. Néhány hónappal később halkan csak annyit mondott, azt hiszem, az én időm a vége felé közeledik itt a Földön. Ezért tértek vissza a régi szinte elfeledett élete régi szép és szomorú momentumai, hogy bearanyozzák öreg napjaimat. Ilyenkor boldog vagyok, mondta, de végiggondolva a rengeteg munkától, lemondásokkal, nélkülözésekkel teli életét arra a következtetésre jutott, hogy talán nem élt hiába. Talán!
Mit élhet meg egy idős ember, amikor számvetést készít magában? Mert, hogy tisztában vannak azzal, hogy az elmúlásig mennyi idejük maradt, az a szemükből kiolvasható volt. Biztosan igaz az, hogy ahogy a szív az utolsó dobbanás felé közeledik, az emberek előtt lepereg az élete. Biztosan tudják, hol kellett volna változtatni rajta, hogy jobb, szebb legyen, de arcukon ott a felismerés, most már késő. Amikor az unokákat láthatta, szeme csillogni kezdett és szinte nem győzött betelni velük. Mindegyikről tudta, hogy mi a hibájuk és az erényük. Ez utóbbit dicsérte, az előbbiekre figyelmeztette őket. Végtelen türelemmel hallgatta, amikor azt mesélték, mi történt velük az elmúlt napokban, és amikor búcsúzáskor hozzábújtak, hogy holnap is jövünk, földöntúli boldogság tükröződött fáradt, ráncos arcán. Holnapra nagyon finomat készítek nektek, bocsájtotta őket útjukra. Csak gyertek el újra. Pontosan tudta, hogy mit szeretnek, megérezte anélkül, hogy megkérdezte volna őket.
És még mielőtt a tervezett költözést megtehette volna, hirtelen, mint a villám, eljött a tragédia, a végtelen szomorúság napja. Megígértem neki, hogy másnap is felmegyek hozzá. Finomat főzök, ígérte. Délután kettőkor nyitottam be a lakásba. Szólt a rádió a szobában és Anna ott ült az ágyon, kezeit az ölében nyugtatta, feje egy kissé előre billenve, azt hittem, csak elbóbiskolt. A konyhából a nekem készített ebéd illata szállt. Már el volt készítve, de, hogy ne hűljön ki egy nagy fazék forró víz tartotta melegen. Megjöttem anyám, szóltam, de nem mozdult. Rémülten léptem hozzá, mert eddig a legkisebb neszre is rögtön felkapta a fejét, de most nem mozdult. Megfogtam a kezét és azonnal tudtam, Anna, az én édesanyám szíve a várakozás alatt megszűnt dobogni. Elkészítette fia utolsó kedvenc ételét, leült az kanapéra, és a fáradtságtól elaludt. A szíve mintha csak erre várt volna, még egy utolsót dobbant. Az orvos, aki percekkel később már hívásomra ott is volt, megfogta a kezét, percekig a kezében tartotta édesanyám még meleg kezét, rám nézett, és csak annyit mondott, fogadja őszinte részvétem. Visszahelyezte lassan az ölébe a kezét és csak ennyit mondott. Nem szenvedett, álmában érte a halál, bár minden emberhez ilyen kegyes lenne az elmúlás.
Most már tudom, hogy engem is megérintett a halál. Tudtomra hozta, hogy mindannyian halandók vagyunk. Bár erről az emberek nem óhajtanak tudomást venni. Az öregkor egyik legfontosabb feladata, hogy tudjuk, mielőtt meghalunk, gyermekeinknek adjuk át mindazt a tudást, amit az élet során kapunk attól a pár évtizedtől, amelyet életnek nevezünk. Ki többet, ki kevesebbet. Sokkal többet tanulhatunk az élettől, mint bármelyik iskolától. Az iskolákban a tudást kaphatjuk meg, de az élet ennél sokkal, több tanulsággal ajándékoz meg bennünket. Hogyan kell igazi emberként élnünk. Most értettem meg én is, mi az, amit még nem tettem meg, és mi az, amit tovább kell adni gyermekeimnek, mielőtt az én életem is véget ér. És ez a tudás most már sokkal értékesebb, mert Anna tapasztalataival is kiegészült.