Vizvári József
Hitet adni, hittel élni
Nem ilyen életet szerettem volna magamnak. Kutató szerettem volna lenni. Keletkutató! Kőrösi Csoma Sándor utóda. Meg is csillant ennek a lehetősége, de a háború kitörése ezt az álmomat elvitte. Mégis azt mondom, megelégedett vagyok a sorsommal; azzal a kilenc évvel együtt, amelyet Szibériában töltöttem — mondta feltehetően utolsó interjújában Rózsás János.
Az én sorsom ugyanaz volt, mint oly sok fiatalnak az én nemzedékemből. Hányódtam, szegények voltunk, így továbbtanulni se tudtam. Négy polgári végzettséggel helyezkedtem el segédnek, községi írnoknak. Nem tudtam, mit hoz a jövő, mert akkor már javában tartott a háború. Becsületre neveltek a szüleim, így nem tagadtam meg a bevonulást sem. Akkor kellett szembesülnöm azzal, hogy a magyar vér nem számított sem a német, sem a szovjet oldalon. Kivezényeltek bennünket a frontra alig egy hét kiképzés után, ahol szinte azonnal fogságba is estünk. A fogságban is azok voltak a szerencsések, akik el tudták fogadni sorsukat. Akik állandóan rágódtak a sorsukon, azok fölemésztették magukat. A keserűség, a düh meg a tehetetlenség voltak pusztulásuk okozói. Mint vallásos ember, elfogadtam a sorsomat, hogy legyen meg Isten akarata. Isten azt akarta, hogy a hazámért vezekeljek, és én ezt elfogadtam. Tíz év kényszermunkatáborra és örökös száműzetésre ítéltek. A hadifogsággal együtt azonnal szovjet állampolgár lettem, mert különben nem ítélhettek volna el. A kényszermunkatábor után jött volna az örökös száműzetés a Távol-Keletre úgy, hogy soha többé nem láthattam volna hazámat. Ám a reménység utolsó szikrája sohasem aludt ki bennem, hogy valaha hazatérhetek. Visszatekintve arra a szörnyű kilenc évre azt mondom, hogy az adott nekem olyan hatalmas tapasztalatot, látókört, szélesedő horizontot, hogy nem adnám oda azt a kilenc évet ma már semmiért. Annak a kilenc évnek keserves tapasztalatai alapján tudtam elviselni az itthoni megkülönböztetést, másodrangú állampolgárságot, a gyanú légkörét és mindazt, ami a szovjet rabság után következett. Ám engem a rabság erővel, tapasztalattal vértezett fel. Sovány gyerek voltam; így engem nem a bányákba küldtek dolgozni, hanem — mivel a nagyon kevés írástudó fogoly egyike voltam —, könnyebb munkákat kaptam. Talán ez is segített túlélnem. Az ételek nagyon tartalmatlanok voltak. Többnyire a kenyérfejadagok biztosították az embert, hogy megéri a másnapot, de nem mindig. Legtöbb rabtársam a legyengülésbe halt bele. A magyarok túlélő típusúak voltak. A német hadifoglyok lelkileg omlottak össze. A német büszkeséget úgy összetörték a lágerekben, hogy abba pusztultak bele. A magyar elfogadta a sorsát; lágeren belül is megteremtette a maga kis életkörülményeit. A magyar életrevaló! A magyar nép a mostani gödörből is ki fog „mászni”, és én hiszek ebben. Azért nem biztos, hogy én ezt még megérem. Ha így visszanézek életutamra, nem volt értelmetlen az életem. Hiszen felismertem a küldetésemet. Nekem a jó Isten azt a küldetést adta, hogy a szovjet táborokba elhurcolt magyar katonák szenvedéseinek krónikása legyek vagy adott esetben a szószólójuk, mert nemcsak leírni, de még elmondani sem merték szomorú emlékeiket.
Sok visszaemlékezés született a kényszermunkatáborokról, de azok meg sem közelítették a valóságot. Amikor Isten segítségével kilenc év után hazakerülhettem, azonnal nekiláttam emlékeim papírra vetésének, hogy még frissiben, az emlékek súlya alatt úgy írhassam meg, ahogyan az valójában megtörtént. Két év alatt írtam meg ezeknek a történéseknek a visszaemlékezéseit. Ezek lettek aztán könyveim, írásaim alapjai, hisz napra pontosan tudtam visszaemlékezni azokra az időkre. Így született meg a GULAG-lexikon, amiben 5000 ember sorsát dolgoztam fel. Tehát, ha nem is az a pálya jutott osztályrészemül, amelyen elindulni szerettem volna, azért a magyarok őshazájába, Kazahsztánba eljutottam. Nem önszántamból és egy kicsit furcsa módon, de én akkor is egy elégedett ember vagyok. Hiszek Istenben. Nem vagyok térítő típus. Azt kívánom, hogy mindenki találja meg az élete értelmét és azt a kapaszkodót, amellyel tovább tudja az életet elviselni. Minden az isteni kegyelem kérdése. A tízparancsolat mindenkinek a szívébe van írva, ha hívő, ha nem. Majd valahányunkat megítéli a jó Isten. Voltak érdekes találkozások. Kanizsaiak is, hisz 3-400 kanizsai hadifogoly került ki ezekbe a táborokba, amiből talán 70-en tértünk csak vissza. Nyíltan sohasem beszélgettünk, hiszen erős megfigyelés alatt voltunk. Ám, ha az utcán találkoztunk, szót váltottunk, és köszöntöttük egymást mi, a volt bajtársak! Az ország más részén levő bajtársainkkal csak 1989 után tudtunk személyesen találkozni ismét, amikorra jócskán meg is öregedtünk, és sajnos egyre kevesebben élünk már, akik emlékeznek. Csodálatos érzés volt a még élőkkel feleleveníteni a közös múltat.
Egyszer minden válságnak vége szakad, a mostaninak is. Nincs az a sötét felhős ég, ami egyszer ki ne tisztulna, és a nap, ne ragyogna felettünk. A reménységet a hitet és a szeretetet nem szabad feladni. El kell fogadnunk egymást. A mai fiatalok most is olyanok, mint amikor én voltam fiatal. Csak sajnos a mai korszellemmel van súlyosbítva a helyzetük. Nem kapnak hazafias nevelést, nem kapnak nemzeti öntudatot, és nem ismerik a fegyelmet. A mai társadalom a mai fiatalok felé a kiábrándultságot, a csüggedtséget, a jövőtlenséget sugallja. Nem képes erőt és hitet önteni a fiatalokba. Nagyon rossz hatások érik őket. A nevelésükben nagyon nagy mulasztások történtek. Önbecsülést kellene az embereknek adni és önbizalmat, lehetőséget az érvényesülésre. Szerencsére sokat hívnak az ország minden tájára rendhagyó történelemórákat tartani. Az ifjúságot érdekli a történelem. Amikor hazafiságról beszéltem, bizony odafigyeltek az órákon. Több iskolában is azzal fogadtak a tanárok, hogy János bácsi — szeretnénk előre szólni — a mi gyermekeink egy kicsit szertelenek. Majd megpróbálunk rendet teremteni közöttük. Több mint 250 iskolában tartottam órákat, és soha egy helyen sem volt egy pisszenés az órákon. A tanárok utána jegyezték meg, arra nem gondoltunk, hogy ilyen csendben hallgatják meg az előadást. Higgyék el nekem, nem elveszett ez a fiatalság. Szánom a sereget, mondja a Szentírás. A mai fiatalok nem tanulnak magyar irodalmat, valós magyar történelmet. Nincs kötődésük a hazához. És ha olyan helyzetbe kerülnének, ahol a lelkierőre nagy szükség volna, mint a hadsereg vagy a hadifogság gyötrelmei, bajban lennének, mert nincs mihez nyúlniuk. Nincs mibe kapaszkodni, vigasztalódni.
Köszönöm a jó Istennek, hogy megéltem a 86 évet. Igaz, hogy az ízületeim tönkre mentek, de szellemileg még frissnek érzem magam; és így ülök itt a számítógépem mellett. Még ma is napi több órát dolgozom használva a szövegszerkesztőt. Két éve elveszítettem a feleségemet, emiatt főzni is megtanultam. Délelőttjeim a konyhában zajlanak, de a délutánok a munkáé. Így sincs mindenre idő, hiszen nagyon kiterjedt a levelezésem, és mindig el vagyok maradva ebben a munkában. Nekem itt van gépemhez a cirill betűs klaviatúra, csak egy gombnyomás és oroszul írok. Orosz és német nyelvből van tolmácsvégzettségem, de a hadifogság alatt megtanultam ukránul is, hiszen ott is eltöltöttem két és fél évet. Valamennyire a lengyel nyelvben is járatos voltam, de kazah nyelven is megtanultam, amíg Kazahsztánban voltam négy évig. Akkor jöttem rá, hogy mi és a kazahok rokonnép vagyunk. Szavaink, a ragozásuk egyeznek, a pentatonikus skálára írt dalaink hasonlatosak az övékéhez. Egyik orosz barátom egyszer félrehívott a láger udvarára, hogy senki se hallja, és jóindulatúan figyelmeztetett, hogyha a lágerparancsnok megtudja, hogy te az itteni őslakosok nyelvét tanulod, akkor az itt szökési kísérletnek minősül, és a következő tíz évedet megkapod anélkül, hogy a priccsről lemásznál. Most is derűs ember vagyok. Sohasem haragudtam, gyűlölködtem senkire. Nekem is voltak rosszakaróim, de azt mondtam, majd a jó Isten mindent elrendez. Gyermekeim, unokáim vannak. Nagy igényeim nincsenek. Nekem még biciklim sem volt soha. Amikor vendégeim vannak, és megkérdezik, hogy János bácsi elégedett ember? — mert mindig olyan jókedvű. Azt mondom ilyenkor, hogy persze, hiszen dúsgazdag vagyok. Meglepődve néznek körül, hogy mi itt az a nagy gazdagság. Ekkor azt mondom nekik: itt vannak a könyveim, az emlékeim és az, hogy most is viszonylag jó erőben dolgozhatom — nekem ez a gazdagság! Nekem sem álmaim, sem vágyaim nincsenek. Ha helyesbíthetek, mégiscsak volt egy vágyam, hogy az életben egyszer láthatnám a római Sixtus-kápolnát. Szerettem volna Michelangelo, Leonardo da Vinci műveit látni, de nem jött össze. Így, amit az élettől nem kaptam meg, az már nem is hiányzik. A világ dolgairól a hírekből értesülök. Este először megnézem a Hír Tv-n a híreket, majd az Echo Tv-n aztán nyugodalmas jóéjszakát kívánok magamnak. Sajnos a szívemmel vannak problémák. Szívkoszorúér meszesedésem van. A doktornőm megállapította, hogy a többi szervem olyan állapotban van, hogy sok fiatal megirigyelhetné, de a szívem már rendetlenkedik. Hiszek a természetgyógyászatban és talán ennek is tudható be hosszú életem. Még most is minden érdekel. A filozófia, a pszichológia, az orvostudomány is. Sokáig és behatóan foglalkoztam a buddhizmussal is. Könyvtáramban helye van a Biblia mellett a buddhista irodalomnak, de van menórám és Koránom is.
2012. november 2-án Rózsás János megtért bajtársaihoz. Onnan fentről vigyáznak ránk, hogy nekünk már ne kelljen olyan szenvedéseken átmennünk, mint nekik. Írásai itt maradtak számunkra sorvezetőnek, hogy tudjuk és megtanulhassuk, hogyan kell embernek maradni egy embertelen világban is.