Vizvári József
A Tükör
A szereplő egy egyszerű ember, akikből tíz és százezer él az országban, és aki csak abban a szűk környezetében ismert, ahol leéli szürke hétköznapjait. Nem ismeri a szomszédjait, azok sem őt. Élettársa számára is csak egy olyan ember, akitől pénzt kér minden hónapban, hogy ellássa, de csak amikor ott van nála. Egyetlen fia, talán ha havonta meglátogatja, de akkor is csak azért, hogy pénzt kérjen tőle. Fásultan vette tudomásul már régen, hogy ő csak erre jó. Kis szobájában éli évtizedek óta monoton, unalmas életét. Fiatal korában tele volt álmokkal, hogy nagy ember lesz, akire családja, szülei, barátai is büszkék lesznek. Reggelente magára kapta viseltes ruháját, és rohant dolgozni a munkahelyére. Sok-sok évvel, talán már pár évtizeddel ezelőtt vásárolt magának egy sötét öltönyt is, ha társaságba hívják, vagy ünnepségek részese lehet, szépen felöltözve adhassa a világ tudtára, ő nem akárki. Sőt, azt mondogatta magánban, majd ha meghal, ebben el is temethetik. Az elmúlt pár évtized alatt az öltönyének nem volt alkalma arra, hogy megfakuljon. Ott vár a magányos egyetlen vállfán arra, hogy egyszer talán szüksége lesz majd rá. A szekrényajtót minden reggel és este kinyitotta, mert egy nagy tükör volt az ajtóra fölcsavarozva. Reggel azért nézte meg magát, hogy minden rendben van-e a külsejével. Este azért, hogy dicsekedjen önmagának, a betervezett álmok megvalósítása folyamatban van. Később, amikor udvarolt egy lánynak azért, hogy megmagyarázza magának, csak a szépségéért szereti viszont őt az a leány. Férfinak, igazi férfinak érezte magát akkor, amikor a nő igent mondott neki. Évekig nézte meg magát reggel és este a tükörben, mert látni akarta a változásokat. Felesége tíz valahány év után elhagyta, mert elege lett a kis lakásból. A fia is egyre kevesebbet járt haza. Szép lassan teljesen egyedül maradt. Biztos ez az élet sora, zárta le magában vívódásainak mérlegét sok évvel az után, hogy először ötlött föl benne, valamit elhibázott az életében. Esetleg elhibázhatott, de ezt a gondolatot azonnal is elvetette. Hisz reggelente egy optimizmussal teli arc nézett vele szemben a szekrény ajtajára felcsavarozott tükörből. Igaz, este a fáradt arcának megpillantásakor egy kicsit megijedt, de ezt a helyzetet úgy orvosolta, hogy előtte megivott egy üveg sört. Később kettőt, majd szükségét kezdte annak is érezni, hogy a sör gyenge, egy kis tömény sem értana mellé. Elvégre ő egy kemény ember, és egy a munkában megacélosodott embernek erősebb stimuláló szerekre van szüksége.
A világ rohamtempóban elhúzott előle. A munkahelyén egyre több olyan embert alkalmaztak, akik értették az új világ kihívásait. Az ő munkájára egyre inkább nem volt szükség. Régi dolgozó volt, szánalomból alacsonyabb munkakörökbe került, mert elbocsátani nem akarták, de havi jövedelmén ez a mellőzöttség egyre jobban meglátszott. Ajánlották neki többször is, tanuljon új szakmát, mert az a jövő útja, de ő hajthatatlan maradt. Biztos volt benne, hogy a szakmák mindegyikére szükség van. Nem érzett késztetést arra, hogy tanuljon közel az ötvenhez. Reggelente a tükörképe is azt sugallta, frissen megborotválkozva, hogy tökéletes vagy. Igaz, egyre több lett a ránc is először a homlokán, majd az arcán is, de tükörképe mintha azt mondta volna, így vagy férfi, és ő hitt neki. Miért ne hitt volna, hisz lassan ő lett az egyetlen olyan arc, ember, aki a szemébe nézett minden nap. Egyszer arra ébredt, hogy élettársa sem jött fel hozzá. Csak arról vette észre, hogy nincs tiszta mosott ruhája, és a szemetes kuka fedelét sem lehet már lezárni. Aznap szabadnapot kapott a munkahelyén. Ma nem kell bejönnie, mert nincs munka, pihenjen egyet otthon kolléga, javasolták neki. Aludja ki magát, menjen el egy mulatóhelyre, szórakozzon egyet az életben, mert magának is jár az. Mulatni nem akart. Hogy ismét úgy érezze magát, mint régen, megivott pár sört, majd egy kupica vodkát. Ismét kinyitotta a tükrös szekrényajtót, ránézett önmagára, aki komoly szemekkel meredt vissza rá. Rendet teszek a lakásban, had lássa mindenki, nem szorulok rá senkire, mondta magának. Egyet biccentett is, és tükörképe hűen követte mozdulatát, amit teljesen érthető okokból úgy értelmezett, az ötlet kiváló. Így levitte a szemetet, de a konténernél kellemetlenség érte. Lakatra volt zárva. Nem tudta, hogy a szemetest régóta zárják a ház lakói, hogy a hajléktalanok ne szórják szét a környéken a hulladékokat. Most mit csináljon? Visszaporoszkált a lakásba, kulcsokat keresett, mert annak kell lennie valahol a kis lakásban. Az előszoba ajtajának belső tokján egy szegre akasztott kulcsot látott. Kizárásos alapon arra a megállapításra jutott, csak az lehet az. Most menjen be az egyik szomszédjához, hogy megkérdezze, szomszéd, ez a kulcs nyitja a szemetes konténert? Ismét lecipelte a fedeles kukáját, majd tökéletes nyugalommal a kulcsot a zárba nyomta. Ha véletlenül valaki a házból figyelte is volna, - de ettől neki nem kellett félnie - hogy ki ez az ürge, aki szinte ismeretlen volt eddig számukra, és aki szemetet óhajt a nagy konténerbe üríteni. Azonnal megnyugodott, mert a kulcs passzolt a lakathoz, és ő egyszerű, lassú mozdulattal, mint aki nagyon is ráér, kiüríttette szemetes edényét, majd ugyanolyan komótosan visszazárta a lakatot, és visszasétált kis lakásába. Összeütött magának egy szerény ebédet, egy kicsinyke lábasban rántottát, majd a mosásra váró ruhák előtt gondolkodóba esett.
Itt nincs kulcs, amivel letudhatná a problémát, de még sohasem érezte szükségét annak, hogy megfigyelje, felesége, majd legutóbb ideiglenes élettársa, hogyan mossa ki a ruhákat. Egyedül maradt, egyedül kell megoldani ezt a feladatot, amihez egy csöpp kedves sem érzett. Odaállt a tükre elé, és várta, kap választ arra, hogyan tovább. Csak a saját hangját hallotta, tükörképe olyan mereven tekintett vissza rá, ahogyan ő szeretett volna választ kapni arra a kérdésére, hogyan kell ruhát mosni. Eh, legyintett, egy hétig még jók lesznek így is. Az öreg mosógép ott állt a csöpp fürdőszoba sarkában. Majd megkérdezi egyik munkatársát, mit, mennyit tegyen majd bele, de csak úgy viccesen, nehogy sajnálni kezdjék, mert azt nem szívlelheti. Másnap reggel, amikor korán felkelt, felöltözött, szokás szerint vetett egy pillantást a tükörre, ahonnan ismét egy magabiztos arc nézett vissza rá, és besétált a munkahelyére. Közvetlen főnöke azzal fogadta, először a nagyfőnökhöz menjen be, addig ne vegye föl a munkát. Izgatott lett! Ez nem lehet más, csak előléptetés. Csoportvetőnek kell lennie. Régóta vár erre a pillanatra. Akikkel együtt kezdte, mint sorban végigjárták ezeket a lépcsőfokokat, és a legtöbbjük már ezen is túllépett. Hogy csak most kerül ő is sorra, annak csak egy oka van, szerénysége. Mert mindennek eljön az ideje, és ő türelmes ember, eddig is tudott várni. Így élte le életét, amivel mindig is elégedett volt.
Az irodában hellyel kínálták, majd egy ismeretlen ember, rendkívül elegáns öltönyben, nyakkendőben, erős virágillatot árasztva egy papírt csúsztatott eléje. Felmondás közös megegyezéssel. Elsötétült az ég a föld előtte. Szája hirtelen olyan szárazzá vált, amihez képest a sivatag, burjánzó növényi vegetáció is lehetett volna. Munkaköréhez szaktudása már nem elégséges, a cég továbbképzése felöli kérésének egyszer sem óhajtott megfelelni, így nagyon sajnálják, de útjainknak el kellett válni. Gépiesen aláírta az iratot, mert tudta, nem tehet mást. De hogy történhetett ez meg? Biztos volt benne, hogy ha késik is, el fogják ismerni munkáját. És akkor volt felesége és fia is büszkék lettek volna rá, és bocsánatot kértek volna tőle, hogy nem hittek benne. Ha ez a csúfság kiderül, lemondhat arról, hogy valaha is lássa majd őket. Így sem látta őket nagyon régóta, kivéve a fiát, de ő, mint tudjuk, csak akkor jött néha, ha pénz kellett neki. Elbocsájtottak, nincs pénz, miért jönne ezek után ő is hozzám? Hazafelé csak abba a presszóba tért be, ahová munkatársaival néha beültek egy sörre, és egy jót beszélgetni. Bár ő inkább csak hallgatta társai beszélgetését, és ha kérdezték, helyeselt is. Az első sör után most kivételesen még egy sört is rendelt, mert az első sör elfogyasztása után agya éppolyan üres és tanácstalan volt. Hazafelé a szokott útvonalán ment. Gépiesen, nem foglalkozva a többi emberrel, lehajtott fejjel és közben szó nélkül kerülgette a járdán az embereket, ahogyan ezt tette nagyon régóta. Bement a kis lakásába, leült az ágya szélére és maga elé meredt. Se haragot, se bánatot nem érzett, csak csalódott értetlenséget. Gépesen fölállt, odalépett a szekrényhez, kinyitotta az ajtót. A tükörben egy idegen arcot pillantott meg. Ugyanúgy mozdult, mint ő, ugyanúgy mozgott a szája, amikor ő megszólalt, de a hangja nem ért el a füléig. Pedig érzékszervei sokkal érzékenyebbek lettek amióta reggel munkahelyét örökre ott kellett hagynia. Minden apró neszt meghall azóta, de a saját szavát nem hallja és érezni kezdte lakásának áporodott levegőjének szagát. Persze, egy hete nem szellőztetett, és az a szag az egy hétig a kukában bomló szemét bűze is volt. Miért nem érezte eddig, morfondírozott magában. És ki ez az ember itt a tükörben, aki eddig mindig bíztatta, ember vagy, ne változz. Közelebb hajolt a tükörhöz. Az ismeretlen is hozzá, a tükörben, de valami gonosz csillogást látott a szemében.
-Ki vagy te! Szólt rá kissé emelt hangon, kissé meg is ijedve attól, hogy tudott ilyen keményen kérdezni. Az üveg mögül továbbra is ugyanaz az ismeretlen arc vicsorgott rá.
-Ki vagy, üvöltötte most már magából kikelve. Miért csaptál be évtizedeken keresztül?
-Miért hazudtál nekem, hogy tökéletes vagyok? Miért nem tartottad vissza a családomat, amikor el akartak menni?
-Nem válaszolsz? Egy rántással becsukta a szekrényajtót, és döbbenten nézte a falat. Nincs ott a vicsorgó idegen. Lassan ismét kinyitja az ajtót, és ott volt ismét az üveg mögött. Csavarhúzót ragadott és gyors mozdulatokkal leszedte a tükröt. De a vicsorgó idegen benne maradt. Megpróbálta úgy fordítani a tükröt a kezében, hogy megértse, hogyan bújik meg benne az a személy, aki ennyi ideig járatta vele a bolondját. Egy rossz, idegessé váló mozdulat közben kicsúszott kezéből a régi tükör és nagy csörömpölve darabokra törött. Eltűnt a látomás, eltűnt a vicsorgó idegen. Mi lesz velem ezek után, kérdezte rémülten magától az ember? Éltem én egyáltalán, vagy ez is csak egy árnyék, valakinek a szekrényében eldugott tükrében, amely csak akkor látszik, ha belenéz valaki? Ki vagyok én egyáltalán? De akitől megkérdezhette volna, már darabokra törött. És ha akart volna, fél évszázada volt rá, hogy megszólaljon, eddig is megtette volna, ha lettem volna valaki, adta meg magának a választ. Ha senki vagyok, akkor senkinek sem fogok hiányozni, vonta le a végső tanulságot, majd bezárta kicsi lakásának az ajtaját, reflexszerűen zsebre vágta a kulcsot és elindult egy új úton. Hogy merre vezet az az út, teljesen lényegtelen, az a tükör, aki eddig becsapta, darabokra törve ott maradt régi életének kulcsra zárt pici szekrényében. Ott sem hiányzott senkinek, ott sem fog, senkinek feltűnni, ahová tart. Ha egyáltalán eljut bárhová is.