Vizvári József
Szabadulás a honvédségtől!
1973 őszén Vácra, a Sallay Imre híradós laktanyába kellett bevonulnom! Már a bevonulásomat is szörnyű volt elviselni az ott szolgáló katonatiszteknek, hisz mindenki megnyiratkozva jelent meg a laktanyában, kivéve engem, aki hátközépig érő hajjal vonult be a seregbe. De ott legalább mindjárt ingyen el is végezték ezt a műveletet! A kiskatonák élete akkor nem volt irigylésre méltó. Gyakorlatok, kúszás, mászás, udvartakarítás, amikor a lehullott leveleket egyesével kellett kosarakba rakni, de a századfolyosók sokszor éjfélig tartó felmosása sem volt ritka. Nem csoda, hogy erősen lefogytam és panaszkodtam egy pár hét múlva, hogy gyenge és éhes voltam állandóan.
Kilenc kilót fogytam három hét alatt, amikor jeleztem, hogy az éhségtől szédülök! Másnap a politikai tiszt, bizonyos Fekete őrnagy személyesen vitt el az ebédlőbe! A szakács már vette a kezébe az ón tálcát, amikor mondtam, hogy az semmiképpen sem lesz elég. Akkor kétszer jön, mondta, de én azt válaszoltam, hogy akkor meg a járkálás miatt fogok éhen halni. Mutattam a polcon egy sárga színű műanyag tálat, hogy az szerintem jó lesz. Olyan 2-3 literes műanyag tálat választottam ki. Az őrnagy rábólintott. Levest is akart adni a szakács, de azt mondtam neki, hogy attól csak vizelni lehet, de nem harcolni a gaz kapitalisták ellen, meg egyébként sem vagyok szomjas. A szakács belemert egy merőkanál tarhonyát, mert aznap épp az volt a menü, majd nyúlt a hús felé. Rászóltam, hogy tessék még rakni hozzá tarhonyát. A szakács kérdőn nézett az őrnagyra, aki ismét bólintott, hogy tegye azt, amit a kiskatona kér. Három merőkanál után szóltam a szakácsnak, hogy így jó lesz, de ezt most takarja le bőven hússal. Amikor púposan megrakta, átnyújtotta nekem, de még kértem hozzá nyolc savanyú uborkát, és én boldogan ültem le egy üres asztalhoz. Az őrnagy meg mellém.
Kenyeret nem kér hozzá, kérdezte az őrnagy, mire azt válaszoltam, hogy köszönöm nem, mert az meg hizlal. A bevonulás miatti egy hónapos böjt miatt a gyomrom összemehetett, mert bizony az utolsó tarhonyaszemek már a torkomnál elakadtak, úgy tele ettem magamat, és tudtam többet lenyelni, mert a nyelőcsövem is tele volt, de hősiesen megettem az egészet. Amikor az őrnagy elvtárs tágra nyílt szemekkel megkérdezte, hogy jól laktam-e, játszunk nagyban alapon azt feleltem, ha még kaphatnák egy keveset, nagyon boldog lennék. Bejött a blöffölés, mert kirohant az étkezőből, de attól a naptól kezdve annyit ehettem, amennyit csak akartam külön századparancsnoki engedéllyel.
Egyik alkalommal a reggeli tornán az jutott eszükbe a tiszteseknek, hogy a focipályán a század játsszon „fogócska” játékot. Egy katonatársunkat kineveztek fogónak, és akihez hozzáért, azoknak meg kellett fogniuk egymás kezét és már párban hajtották a többi katonatársukat! Lassan nem lehetett kicselezni őket, mert olyan széles láncban hajtották a társaikat, mint amilyen széles volt a pálya. Én megálltam a sarokzászlónál és akárhányszor is érintettek meg, nem voltam hajlandó beállni a sorba! Amikor a század egy sor lett, már feltűnt a tiszteseknek is, hogy én nem állok be a sorba. Rám parancsoltak, hogy fogjam meg a társaim kezét, de én ezt kereken megtagadtam, azzal, hogy nem vagyok Buzi! Büntetésül hússzor körbe kellett futnom a focipályát! Majd annak teljesítése után azt parancsolta, hogy békaügetésben tegyek meg még egy kört, amelyet emberi jogaimra hivatkozva tagadtam meg és mondtam nekik, inkább futok még húsz kört!
Ki ne emlékeznék a hajdan volt katonasági élményeire. Nem igen volt olyan, hogy a fiatalok, kiszabadulva az iskolákból nagy örömmel fogadták volna a behívót! Ugrott a szabad élet a csavargás a hajsza a lányok után a barátokkal való esti sörözések, Szkander partik. Azután búcsút lehetett mondani a popzenei koncerteknek is.
Híradósként rendszeresen kaptunk morze, oktatást. Kimondottan utáltam, mert nagy hangerővel füttyögött a hangszóró, és ez 20-30 perc elteltével egyszerűen idegesítő volt. A papíromon matematikai egyenletek megoldásával szórakoztam és nem azt a szöveget írtam le, amit az oktató morzézott nekünk. Röpködtek a differenciál és integrál jelek a papíron. Semmi értelmük nem volt ezeknek a képleteknek egyébként, de nagyon jól mutattak a papíron és tudtam, hogy meg fogják majd nézni, mit csinálunk. Észre is vette a kiképző tiszt, hogy mással foglalkozom, mögém somfordált és hátulról kikapta a kezeim közül a papírlapot, amikor azt hitte, hogy most megfogott. Mi ez? Kérdezte tágra nyílt szemmel. Mit válaszolhattam volna, improvizáltam. Azt hiszem főtörzs elvtárs, hogy rájöttem arra, hol lehet a hiba Albert Einstein relativitáselméletének matematikai levezetésében. És ha ez igaz, akkor meg tudom magyarázni a Tér és Idő egyetemes viszonyának összefüggéseit, a gravitáció hatását az elemi részecskék mozgásában, a tér idő kontinuum vonatkozásában. És ha igazam van, akkor én lehetek a következő Nobel díjas tudós a világon.
Az arcán láttam, hogy a tiszt úr teljesen kész lett ettől. Ki is rohant a teremből és vagy tíz perc múlva jött vissza az üzenettel, menjek a századparancsnok irodájába! 20 percig beszélhettem magamról, hogy mit szeretek csinálni, mi szeretnék lenni, milyen gondolatok foglalkoztatnak az életben és megismételtem a Relativitás elmélet általam kifogásolt olyan részeit, amelyek kidolgozásával új fejezetet lehet nyitni az atomfizikában is, és természetesen magamnak milyen jövőt szeretnék. Nyugodtam mondhattam bármit, ami matematika volt, hisz az arcán világosan látszott, gőze sem volt arról, amiről beszéltem neki. Bámult rám, mint egy csodabogárra. Ezután szó nélkül elküldött az irodából.
Pár nap múlva katonai mentőautóval elvittek Budapestre a Károly Róbert Körúti katonakorházba egy kísérővel! A betegfelvétel végén tudtam meg, hogy a pszichiátriai osztályra visznek, és ott is a zárt osztályra! Egy hétig senki nem foglalkozott velem! Napjában háromszor étkezés és fekvés az ágyban. Kedvemre figyelhettem a zárt osztály „betegeit”. Csuda dolgokat láttam és éltem meg közöttük. Ketten napokon keresztül azzal próbálkoztak, hogy a falon két méter magasan festett csík felett átdobják a papucsukat! Kettő méterig olajfestékkel volt az osztály kifestve, felette fehér mész! Amíg figyeltem őket, kb. két napig, nem értették meg, hogy miért nem röpült át a vonalon a papucsuk! De rendületlenül próbálkoztak! Volt egy tűzoltó, azt hiszem őrmester, vagy törzsőrmester rendfokozatú volt, aki szinte állandóan takarított. Amint végzett a felmosással, de mindenhol, tehát a betegszobákban is akkor kezdte elölről. Ha nem engedték takarítani, akkor átkozódott, így inkább engedték, mert akkor legalább senkit nem zavart. Addig, amíg ezen a zárt osztályon tartózkodtam, volt ott egy különleges ember is! Negyven év körüli lehetett, de mint a többi betegtársam mondta, nagyon régóta volt itt! Nos ő állandóan járkált a folyosón, faltól-falig és közben halkan énekelt „Magyarországon vagyunk, nem történik semmi” és ezt kezdte elölről számtalanszor! Az ebédjét is menet közben dúdolgatva ette meg. Amikor a folyosó végén nekiment a falnak, koppant egyet, majd szó nélkül megfordult és énekelte elölről a nótát az újabb koppanásig! Ha éjszaka a betegek nem tudtak tőle aludni, mert éjszaka is járkált, akkor az ápolók beadtak neki egy nagy adag nyugtatót, vagy altatót, aminek csak annyi eredménye volt, hogy erőteljesen lelassult, de akkor is és járkált és énekelt.
Egy hét után elvittek egy pszichológushoz. Ott körülbelül 300 kérdést tartalmazó papírt tettek elém és arra kértek röviden írjak minden kérdésre egy, vagy két szót, hogy szerintem mi a válasz a kérdésekre! A hétköznapi életből vett kérdésektől az elvont, tudományosnak tekinthető kérdésekig minden volt köztük. Az orvos végigolvasva a válaszaimat, majd azt mondta, hogy csak pár hibás választ talált. Másnap egy másik pszichiáter, újabb tesztek és képek kirakása volt a feladatom. A harmadik napon már csak beszélgettünk, és azt mondták semmi bajom, nincs. Ezután egy beszélgetésre kértek meg. Beleegyezek-e?
Persze kérdezzenek csak válaszoltam! Fölcsapták egy vastag dossziét olyan oldalaknál, ahová előre papírfecniket raktak! Sok fecni volt, tehát sok oldalt jelöltek ki nekem. Az a dosszié, csak rólam szólt.
-Mondja, ön szerint normális az, ha valaki télen mezítláb jár az utcákon? Persze, volt a válaszom, ha nem fázik, miért ne! Látom sok mindent, megtudtak rólam, akkor azt is látniuk kell, hogy soha nem voltam beteg, tehát nem fáztam télen sem ezért jártam papucsban és ezért tartottam feleslegesnek a téli ruházatot!
Igaz, mondták, tényleg nincs adat az ellenkezőjére, amit állított! És az normális, hogy késő éjszakákon át távcsővel néztem az eget, míg hasonló korú társaim már az élet sűrűjébe vetették magukat? Számomra a legfontosabb volt az életben, hogy mielőtt a világról véleményt mondok, először azt meg kell azt ismerni. És az ismereteket én a csillagászat segítségével keresem. A csillagászat a tudományok tudománya volt számomra! Persze sok más is, köztük a zene szeretete is életem részévé vált.
Mindent tudtak rólam. Később jöttem rá, hogy nagyon is igaz, hogy a többségtől eltérő, nevezzük különcöket, mindig figyelték. Honnan tudhattak volna annyi mindent rólam? A következő napon már a fél zárt osztályra kerültem át. Ott már ki lehetett sétálni az udvarra is egyedül. Februárban persze röpködnek a mínuszok, de ez nem zavart és strandpapucsban, pizsamában sétálgattam a katonakórház udvarán, belegázolva a hókupacokba is. Persze, hogy futott mindenki, az igazgatóhoz, hogy itt egy gyerek halálra fog fázni, de az után már senki nem zavart, hogy öltözzem fel. Megszokták. A negyedik hét vége felé azután egy vizitkor jött Magyar Zoltán alezredes elvtárs a pszichiátria osztály akkori főorvosa! Amikor előttem megállt, mi természetesen katonásan vigyázzállásban álltunk az ágy mellett. Hosszú ideig lapozott azokban az iratokban, amelyek nála voltak, majd becsapva az aktát a szemembe nézve azt mondta. „József, magánál nem találtunk semmilyen problémát az egészségével kapcsolatban, de ennek ellenére le fogjuk szerelni”! Én szemrebbenés nélkül hallgattam végig a mondandóját! A kezelőorvosokkal átment a mellettem levő ágy „betegéhez” és annak a kórlapját kezdte olvasgatni! A szemem sarkából láttam, hogy közben engem figyel! Azután visszaadta a papírokat az egyik kezelő orvosnak és visszajött hozzám.
-József, hallottad, hogy mit mondtam neked az előbb? Egészségesnek nyilvánítottunk, de mégis le fogunk szerelni? Rezzenéstelen, teljesen közömbös arccal ezt válaszoltam.
-De igen hallottam alezredes elvtárs!
-És nem is örül neki, jött a kérdés?
-Alezredes elvtárs ilyen részletkérdésekkel én nem foglalkozom. Engem csak a csillagászat, a tér és idő kapcsolata, a filozófia nagy kérdései a végtelen Univerzum és az élet értelmének nagy kérdései foglalkoztatnak, válaszoltam!
Enyhe mosoly ömlött szét az arcán és látszott rajta a diagnózis, aki így tud uralkodni az arcvonásain is, az megérdemli a leszerelést!
Másnap visszavittek a laktanyába. Kiállították a szabadságos papírt kettő hétre. Két hét múlva visszamenetem, újabb két hét eltáv! A második kéthetes pihenésemet töltöttem odahaza, amikor az ötödik napon jött a távirat, hogy azonnal jelenjek meg alakulatomnál, és civil ruhát vigyek magammal. Így történt az, hogy alig öt hónapig voltam csak katona! Szabad voltam ismét! Szabad! 1974 márciust írtunk akkor.